maratoni történet - Kolozsi Zoltánné Erzsi

Első maratoni élményem

Hatvan évesen lefutottam életem első maratonját. (MEGCSINÁLTAM) 2010-ben háromfős váltóban futottam le a távot. A verseny hangulata magával ragadott, irigy voltam minden maratonistára. Ekkor határoztam el, hogy kevés futó múlttal is, de 2011-ben lefutom a 42 kilométert. Ez lesz az én szülinapi ajándékom. Nagyon akartam. A BSI összes futóeseményére beneveztem, gyűjtöttem a kilométereket. Mindent elolvastam a futásról és infókat szereztem. Monspart Sarolta edzéstervei alapján készültem. Kb. 1000 kilométer van a lábamban. A futó társaktól is sok segítséget kaptam, Róka Laci elmondta, mit egyek, mit igyak verseny előtt és alatt. Mindenki jó fej volt. Nagy izgalommal készültem a megmérettetésre. Már aludni sem tudtam, rémálmaim voltak az utolsó napokban. Végre eljőtt a nagy nap, remegő lábakkal indultam el otthonról. Jó kedv vidámság fogadott a téren, és ez egy kicsit oldotta a feszültséget. Sok-sok futó egymásért mindenki jókedvű, szeretettel adják, veszik a tanácsokat, hihetetlen a hangulat egy futóversenyen!! Ezt csak az ismeri, aki ezt átélte. Tíz órakor elrajtolt végre a várva várt első maratoni futásom. A mellettem elhaladó futók biztatása és elismerése, mint első maratonistának sok erőt adott. A lendület majdnem magukkal vitt, de tudtam, hogy lassan kell az első kilométereket futnom. Semmi mást nem érzek és látok, csak azt, hogy FUTOM AZ ELSŐ MARATONOM!! Már a záró busz sem érdekel. Futom a magam tempóját és egyre jobban élvezem a futást. Hihetetlen, de már a tizes táblánál járunk!? A nagyoktól tanulva minden frissítő állomást használok. Visz a lábam és futok tovább. Integetek a szurkolóknak. Hihetetlen, hogy milyen hamar eljött a huszonegyedik kilométer. Jókedvűen futok tovább, és nem fáradtam el, mint a félmaratonnál. És várom a harmincast, mert azt mondták, ott jön a holtpont. Már harminc kettő, de hol a holtpont? Futok tovább, mert visz a lábam. Harmincöt kilométernél érzem, hogy kezd görcsöt kapni a lábam. Egy kicsit megrémültem, de eszembe jutott, hogy magnézium, meg is ittam, és pár perc múlva már jobb lett. Már ekkor tudtam, hogy sikerülni fog, és vidáman futottam a cél felé. Lassan jött a fránya Nyugati-felüljáró. Tudtam, hogy itt nem szabad megállni. Minden erőmet összeszedtem és sikerült. Lefelé, már szinte repültem. Az utolsó három kilométert nagyon boldogan futottam, és már ekkor tudtam, hogy nem ez lesz az egyetlen maratonom, hiszen jóval szintidőn belül 4 óra 50 perccel teljesítettem a távot. A cél előtt mindenki integetett, tapsolt és nem sokára megpillantottam Kocsis Árpit a célban és boldogság fogott el, hogy tényleg tőle vehettem át életem első maratoni érméjét, hiszen megígérte. A maratoni élményemet köszönöm a BSI összes dolgozójának, hogy fáradságos munkájukkal, kedvességükkel segítették, hogy elérjem célomat.

Köszönöm mindenkinek Kolozsi Zoltánné Erzsi