Balaton Szupermaraton - 4 nap rentábilis mentális küzdelem

Az ultrafutás az bizony nem habos torta - ez volt a hitvallásom 2008-ban, amikor dobogóra futottam a Bécs-Pozsony-Budapest Szupermaratonon, illetve ez a mottóm a jelen esetben is, miután sikeresen teljesítettem a Balaton Szupermaraton csaknem 200 kilométeres távját.

A két nagy szupermaratoni futóverseny között azonban életem legmozgalmasabb, legeseménydúsabb két és fél éve telt el, ugyanis 2009 májusában fáradásos combnyaktörést szenvedtem. Sokan ekkor az ultramaratoni sportpályafutásom végét jósolták, de én nem adtam fel. Elhatároztam, hogy felépülök és visszatérek. Nagy segítséget nyújtottak nekem az orvosok és a családtagjaim, továbbá hálás vagyok a sok-sok sporttárs és barát lelki támogatásáért úgyszintén.

2010 novemberében kezdhettem meg a minőségi munkát, Bogár János intelmeit követve. Ugyanakkor egy - másfél év kihagyást követően teljesített, - kőkemény négyhónapos edzésmunkával nem lehet csodát véghezvinni - még akkor sem, ha titkon bíztam benne.

Ebben persze nagyban közrejátszott az a tény, hogy a verseny előtti héten kihúzták a fájó bölcsességfogamat, illetve az, hogy egy héttel a "nagy nap" előtt kiütött egy vírusos megbetegedés. A körülmények ellenem szóltak. A foghúzás és a betegség mellett a sérülések sem kerültek el a rajtot megelőzően: előbb lovaglóizom-húzódás, majd pedig Achilles-íngyulladás hátráltatott. Mindezek ellenére rajthoz álltam, bízva a sikeres teljesítésben.

Első nap

Az első napon minden flottul ment: a 46,7 kilométeres távot 3:13 alatt teljesítettem úgy, hogy a maratoni résztávnál 2:53-at mutatott az órám. Elsőkén szaladtam át a célkapun, mi több, a váltóversenyben is csupán egy csapat ért be előttem.

Nem érzem, hogy magasra tettem a mércét azzal, hogy 4:08-as ezrekkel kezdtem az első napon. Sokkal inkább úgy vélekedem, hogy az állóképességemben vannak hiányosságok. Ez már a második napon tükröződött.

Második nap

Habár igyekeztem a második etapon is az előző napi tempómat futni, de éreztem, hogy nem megy. Az első váltóhelyen még a két litván és a német kiválóság előtt szaladtam át, viszont ezután vissza kellett vennem. 35 kilométertől kezdődtek a nehézségeim, a maratoni részidőm mindezek ellenére is 3:08 lett, ami azért egyáltalán nem rossz.

A hátralevő 10,7 kilométer teljesítése azonban 56 percet igényelt. 5:14-es ezrek - azért itt már lényegesen belassultam. És nem csupán fizikálisan, hanem mentálisan is komoly problémáim akadtak ezen az utolsó szakaszon. "Nézd, ott van az edericsi pincészet, oda szoktunk járni... Milyen szép a tanúhegyek látványa" - ezekkel a szavakkal próbálta elterelni a figyelmemet a küzdelmeimmel szembesülni kényszerülő édesapám. Cseppet sem vígasztalt, mint ahogyan az sem, hogy a leggyorsabb magyar célbaérkezőként 4:04 alatt teljesítettem végül az 52,9 kilométeres távot. Sejtettem, hogy az utolsó két nap nagyon nehéz lesz, emiatt nem is annyira az eredmények motiváltak innentől, hanem inkább a biztos célba érés.

Harmadik nap

Este sem éppen játszi könnyedséggel mozogtam, de a harmadik nap kezdete rémálmaim netovábbja volt: úgy mentem, mint aki berosált. A melegítés és nyújtást követően azonban úgy-ahogy sikerült összevakarnom magam. Érdekes, hogy a fizikális nehézségeimmel ellentétben mentálisan sokkal jobban a pályán voltam, mint egy nappal korábban. Ez azonban nem azt jelentette, hogy könnyű napom volt, sőt!

Az ínhüvely-gyulladás intő jelei már az első öt kilométerben kezdtek megmutatkozni, ugyanakkor igyekeztem ezeket ignorálni, és a nyafogás helyett a táv telesítésére ügyelni. 40 kilométerig jól viseltem az akadályokat, azonban az utolsó 3 kilométer nagyon nehéz volt mind fizikálisan, mind pedig szellemileg. Nem tudtam, hogy pontosan hol a cél, csak mentem, követve a többi futót és az aszfaltra felfestett nyilakat, mindaddig, amíg egyszer meg nem pillantottam a távoli célkaput. Életem egyik legnehezebb finisének bizonyult ez a mai: a célban totyogtam, mint valami tojógalamb. Az izomproblémákkal szemben ugyanakkor sokkal inkább a másnapi versenytől való aggodalmak lettek rajtam úrrá. Féltem, hogy az utolsó etapon el sem tudok majd indulni. A félelmeimre az akkor már egy napja tartó kellemetlen, erős gyomorpanaszom, hasmenésem is rányomta a bélyegét.

Negyedik nap

"Mi lesz így velem, kavarog a gyomrom, járni alig tudok?" - kérdeztem magamtól a negyedik nap reggelén, egy lyukas garast sem téve a célba érésemre. A startpisztoly eldördülését követően azonban fogamat összeszorítva, fejben erősen koncentrálva leküzdöttem a fájdalmaimat, fáradalmaimat. Ehhez persze sokat mondogattam magamban a Szarvas Matyi barátom által is rendszeresen használt idézetet, miszerint "a győztesek sosem adják fel, aki feladja, az sohasem győz".

20 kilométerig egész jól ment minden, majd ezt követően egy csaknem egyórás holtpont következett. Minden bajom volt ekkor, ha édesapám beszélt hozzám, akkor az volt a bajom, ha elmaradt tőlem, akkor meg azt nehezményeztem. Hasonlóképp a csend is zavart, akárcsak az, ha valaki hangosan hallgatta a zenét. A rinyálásomat azonban inkább magamban tartottam, mindössze néha-néha halkan kommentálva az általam nehezményezett dolgokat.

Érdekes, hogy 32 kilométertől varázsütésre kimásztam a "gödörből", onnantól pedig egyre jobb közérzettel róttam a kilométereket. 40 kilométertől pedig lebegtem az extázisban. Furcsa dolog a pszichológia - nyomorék módjára mozogtam, felsőtestből hihetetlen erővel dolgozva, ugyanakkor a vészesen közelgő cél érzése valami leírhatatlan mentális megkönnyebbülés forrásaként szolgált. A záró szakasz maga volt a csúcs: a Balaton tajtékzó hullámaitól alig néhány méterre futottunk, egyszerre látva a célkaput, illetve a túlparton Balatonfüredet, a kisvárost, ahonnan aznap reggel még komoly aggályokkal vágtam neki ennek a záró szakasznak.

A célban

Célba érni mindig jó, függetlenül a helyezéstől és az időeredménytől. Ezt különösképp állíthatom a 2009. évi súlyos sportsérülésem után. Tény, hogy nem sikerült olyan eredményt produkálnom, mint szerettem volna, viszont egy nagyszerű felmérésnek bizonyult ez, ráeszmélve arra, hogy kétnapos futásokra már jó az állóképességem és a gyorsaságom, de négynapos futásokra még nem vagyok kellőképp felkészülve (főleg, ha hátráltató tényezők miatt nem vagyok 100-as a rajtnál).

Teljesítményorientált nézeteimet talán félre is tehetem, és kijelenthetem, hogy visszatértem az "ultrafutók családjába". Ez egy fantasztikus érzés, amiben sokan nem is bíztak, sőt, talán senki sem, csak a közeli hozzátartozóim és jómagam.

Köszönetnyilvánítás

Külön köszönettel tartozom édesapámnak és édesanyámnak, akik a verseny ideje alatt első osztályú segítséget nyújtottak számomra. Mindvégig türelmesek voltak hozzám, még akkor is, amikor már sokan nehezen bírták volna cérnával.

Úgyszintén hálás vagyok a fonyódi Imre Ivánnak és feleségének, továbbá Balassa Balázsnak, Szigliget polgármesterének, illetve a balatonfüredi rokonainknak. Ők mindannyian az önzetlen segítőkészségükről tettek tanúbizonyságot, amikor szállást biztosítottak nekünk az adott éjszakákra.

Végül, de nem utolsósorban a BSI gárdájának is hálával tartozom, amiért egy ilyen nagyszerű versenyt szerveztek. Kocsis Árpád és csapata mindent megtett a futók sikere érdekében - akinek esetleg nem sikerült célba érnie, az már tényleg nem a Sportiroda munkatársain múlott.

Nehéz, de nagyon szép verseny volt ez a 4. Balaton Szupermaraton. Bízom benne, hogy jövőre ugyanitt találkozhatok a többi sporttársammal.

Zahorán Ádám