Mindig az élen

Amint ezeket a sorokat írom, a budapesti reptér pici, de gyönyörű 1-es terminálján ülve, egy futásra méltó, fantasztikus hétvégére gondolhatok vissza. Nemcsak Paula Radcliffe visszatérését láthattuk a Nagy Északi Futáson, de Haile Gebrselassie sziporkázó futását is a Berlini maratonon, ahol megdöntötte a maratoni világcsúcsot harminc-egynéhány másodperccel gyorsabb eredménnyel, mint Paul Tergat ideje.
Az, hogy Paula "csak" második lett egyáltalán nem aggasztó - bár furcsa, ahogy a média a teljesítményét minősítette: ahelyett, hogy a sikeres visszatérésről cikkeztek volna, arra koncentráltak, hogy nem nyerte meg a versenyt. Paula ugyan elismerte, hogy nagyon bántotta a Kara Gouchertől elszenvedett vereség, de a hosszú távú célja - vagyis a Pekingi Olimpiai aranyérem - még így is megvalósulhat, amennyiben nem sérül le, le tudja küzdeni az időjárásból adódó körülményeket, és persze ha legyőzi az ellenfeleket!
Haile világrekordja meglepetést okoz a hozzáértőknek, hiszen 10 kilométernél még 30 másodperc lemaradása volt - mármint azok szerint a jelentések szerint, amit én olvastam. Hogy mennyire tud gyors lenni, az még a jövő zenéje, bár bizonyosan nem fogadnék az ellen, hogy képes-e 2 óra 4 percen belüli teljesítményre a közeljövőben.
És míg Haile éppen a csúcsot döntötte, én egy teljesen más jellegű versenyt néztem, a 22. Budapest Maratont. Sokkal kisebb, sokkal családiasabb, szokatlan módon ezen a versenyen nem indulnak afrikai származásúak, se nagy nemzetközi nevek. A versenyigazgató azt mondta, hogy inkább másra költi el a rendelkezésére álló limitált keretet, és inkább a hazai tehetségeket vonzza - és fejleszti. És valóban, magyar versenyzők töltötték meg az első féltucat helyet, az elsőként célba érő viszonylag szerénynek mondható 2 óra 24 perccel végzett - visszafogott taps és hat lelkes szurkolólány fogadtatásával. Egy igen jól szervezett, igényes esemény volt, gyerekversenyekkel, minimaratonnal, 30 kilométeres távval - ez utóbbinál a futók a maraton mezőnyéhez csatlakoztak (ami kissé zavarosnak bizonyult a végén.)
Azon töprengtem, vajon mit tanulhatna az Egyesült Királyság a budapesti tapasztalatokból, nem utolsó sorban a frissítő-állomásokról: banán, narancs szeletek és válogatott étel és ital rész. Na és a haza tehetségek felkarolása? Mit tenne a Flora London Maraton szervezőbizottsága, ha nem állna rendelkezésére a legjobbakra költeni?
Az emberek Paula Radcliffe-et akarják látni, megdöntött rekordokat akarnak látni, de vajon nem akarnak azonosulni is a győztesekkel? Érdekes felvetés, de nem valószínű, hogy felmerülne nálunk is hamarosan.

Futásban mindig az Önöké

David Castle