Futó novella-Az első

 

Elküldtem ma a nevezésem.

Amikor bő húsz évvel ezelőtt először láttam a Vivicittá beharangozóját a tévében, csak a színes tömeg, meg egy szőke, vidám lány képe maradt meg bennem, aki olyan boldogan lökte a karjait az ég felé, mint aki komolyan gondolja a szlogent: Szeresd a várost! Ami azért bevallom, nekem, vidéki kamasz fiúnak sohasem volt annyira magától értetődő.

Először jártam Pesten egyedül. Fullasztóan zavarosnak és ijesztőnek tűnt minden még a mozgólépcső is olyan gyors volt, hogy toporognom kellett, hogy rá tudjak állni. Igyekeztem határozottnak látszani, nyomatékosan idevalósinak, pestinek tűnni. Tettetett közönnyel próbáltam kisilabizálni a feliratokból, utcanevekből, hogy merre is kellene elindulnom. Átgyalogoltam a hídon. Lenyűgözött a Duna, a Hódtói csatornához szokott szememnek már szinte félelmetes volt a lassan hömpölygő víztömeg. Ahogy közeledtem a verseny központjához, egyre több futópólós emberrel találkoztam. Köszöngettem, mint otthon szoktam. Volt, aki visszaintett, volt, aki sietett tovább. Beálltam a hosszan kígyózó sorba, megkaptam a rajtszámomat, aztán az egyik fa tövében kicsit szégyenlősen átöltöztem. Melegítettem, néztem a körülöttem szaladgáló futókat és egyedül voltam.

Aztán végre elrajtoltunk. - Szeresd a várost! kiabálta a szpíker búcsúzóul. Jó, de én itt csupán vendég vagyok, a vidéki rokongyerek - és különben is csak futni jöttem, nem szeretni. Talán itt nincs is mit szeretni. Hallgattam körülöttem az ütemes zihálást és trappolást, figyeltem az előttem futó sarkát, és egy pillanatra eszembe jutott, hogy azért ekkora tempónál tényleg nem nagyon tudom majd megkedvelni ezt az idegen várost. Váratlanul furcsa trombitálást hallottam. Az egyik kanyarban egy korombeli lány álldogált, kezében egy talán szilveszterről maradt papírtrombita, azt fújta kikerekedett arccal. Egy félszeg intéssel megköszöntem, ő pedig lelkesen visszaintett pontosan ugyanúgy égnek emelve a karját, mint az a lány a tévébeli reklámban.

Aznap este, mikor hazaértem, lelkesen meséltem a konyhaasztalnál, hogy mekkorát futottam, hogy láttam a Parlamentet, a hidakat, amelyeken óriási emelkedők voltak, a Dunát a hajókkal, a túlparton a Várat és a Citadellát, és bizony, hamburgert is ettem utána, és egyáltalán nem tévedtem el, és soroltam tovább a kalandjaimat.

Aztán büszkén kisimítottam a mellkasomon a vadonatúj pólót: Látjátok? Eredeti olasz póló, rajta van, hogy: Szeresd a Várost!

De az a lány a trombitával... Hú. Akkor is az a lány volt a legszebb az egészben. Mégis van Pesten mit szeretni...

Zilaci, 2007.