A fal nélküli maraton - Havasi Ágnes

Egész életemben sportoltam, kisebb-nagyobb szünetekkel. Fiatalon rövid távokat futottam és kézilabdáztam. Később már csak a futás maradt. Aztán jöttek a gyerekek és több évnyi szünet. 2010 őszén döntöttem el, hogy újra futni fogok! Az otthon töltött 4 évet kicsit kezdtem soknak érezni, találnom kellett olyan elfoglaltságot, amikor csak magammal foglalkozhatok, amitől feltöltődöm. Mivel volt egy régi álmom, elhatároztam, hogy most vagy soha, felkészülök a 2011-es őszi maratonra. (2011.10.02-án 03:53:02-es idővel sikerült teljesítenem)

Hogy mi kellett ehhez az eredményhez? Fél év alapozás, majd január óta 1900 km edzés és 169 óra, rengeteg fartlek, résztáv, macskalépcső, vaskapu.......kitartás és eltökéltség. Edzés -13 és +35 fokban is. Ez volt az én részem. De ebben az eredményben szerepe volt elsősorban a családomnak, akik szemet hunytak a rengeteg fáradt pillanatom felett, lehetőséget adtak az edzéseknek, akik mellettem álltak és biztattak, hittek bennem. Két kisgyermek mellett nem volt könnyű, de nem is volt lehetetlen megoldani az edzéseket. A reggeleim 5:10-kor indultak, 5:20-kor már futni indultam. Eleinte a 6-8 km-ek mindig belefértek a reggelekbe, aztán jöttek a 10-12km-ek, amik már nagyobb szervezést igényeltek, hiszen hazaérnem is időre kellett. Ébresztés, öltöztetés, mosdatás, futás az oviba-bölcsibe... Egy segítőkész nagymamával és egy csodás férjjel, mindez gyerekjáték volt. Heti 1 esetleg 2 alkalommal egyesületi edzésekre is eljártam, ahol hamar remek futótársra találtam. Mind adottságokban, mind a kitűzött célban. Közös edzéstervvel együtt készültünk a nagy kihívásra. Rengeteg élménnyel/"végigviháncolt" edzéssel lettem gazdagabb ez alatt a fél év alatt, amit Zsuzsival csináltunk végig, lelkiismeretes edzőnk segédletével.

Maga a verseny, így utólag, egy ponton okozott csalódást.........Nem jött a várva várt katarzis. Azt hittem zokogva fogok befutni, vagy viháncolni örömömben, de valahogy csak belül tudtam örülni. Olyan furcsán egyértelműnek tűnt az egész. De büszke voltam, nagyon büszke! Mindemellett igazán jól éreztem magam a verseny alatt, egy holtpontom volt úgy 37-38 km-nél, amikor igen erős vágy fogott el, hogy belegyalogoljak. Nem tettem, mert valahol a távolban már felsejlett egy frissítőpont és tudtam, hogy ott újra erőre kapok. A távot fejben felosztottam a frissítők közötti részekre, és csak annyit gondolkodtam előre, hogy a következő pontig elérjek. Nem beszélve a szerződtetett hajcsáromról, Molnár Péterről, aki biztatott, hajtott, szórakoztatott egész idő alatt és vigyázott, nehogy a 4 órás szintidőmet túllépjük:-) Vártam, mert mindenki beszélt róla, hogy van egy bizonyos fal, amit át kell lépni. Valahol észrevétlenül elsuhanhattam mellette:-) Az utolsó 4km-en már igazán jól éreztem magam, újra vittek a lábaim! A célegyenesben ért az igazi öröm és meglepetés, mikor megláttam kisfiamat a férjem nyakában ahogy nekem integet! (úgy beszéltük meg, hogy nem utaznak ilyen sokat, csak, hogy engem lássanak) Nem beszélve a kijelzőről. Az időm 4 órán belüli! Mire megtaláltak a nagy kavalkádban, már rábukkantam a csapattársakra és Zsuzsira, akivel egymás nyakába borulva örömködtünk!

Számomra a maraton teljesítése az első lépés volt egy nagy álom megvalósulása felé. A jövőben szeretnék még több és minél több fajta maratoni távot futni és megismerni az ultrák világát.