Ő is az 5. BSI Balaton Szupermaratonra készül: Mert ott minden a futásról szól

Huszty Béla még gimnazistaként kezdett el futni rövid távokon. A hosszabb távokhoz a Spuri Futómagazintól kapott kedvet, elhatározta, hogy maratonista lesz, tavaly pedig már egyéniben teljesítette a Balaton Szupermaratont, amire idén is benevezett.

Sziasztok, Huszty Béla vagyok. 1978-ban, még a gimnáziumban kezdtem el futni, akkor még 400 méteren, néha 800, 1500-on. Ott szerettette meg velem a futást tanárnőm, Deák Ferencné, Joli néni. Aztán az évek teltek és én egyre lassabban, kocogva futottam körbe Kalocsa városát, ahol élek, inkább már csak "egészségmegőrzés" céljából.
Aztán a 90-es években, már nem tudom, melyik évben hallottam a Spuri Futómagazinról, hogy van egy újság, ami a csak a futással foglalkozik. Ezt akkor is és azóta is igen nagy dolognak tartom. Sok érdekes, hasznos információt szereztem az újságból a futás világáról, így pl. hogy maratont és félmaratont is rendeznek Magyarországon. Hú, az milyen nagy dolog, gondoltam.
Abban az időben még az a vélemény volt az általános, hogy a maraton csak kevesek kiváltsága, különleges adottságok és fizikai képességek kellenek hozzá! Ezen próbált változtatni a Spuri Futómagazin! És én elkezdtem ábrándozni, hogy egyszer én is maratonista leszek.

Akkortájt még 6-7 km volt az adagom. Aztán 1998-ban úgy éreztem, hogy le akarom futni (először) a félmaratont! Bár 10 kilométernél hosszabb távot még nem futottam, a lelkesedés "bevitt" 1 óra 44-gyel. A következő évben hasonló meggondolatlansággal (20 km-nél többet nem futottam) mentem a maratonra. Na, ott már kevés a lelkesedés, ezt a magam kárán tapasztaltam. 4 óra 58-cal értem be, a harmincvalahanyadik kilométertől többször is belesétálva. Akkor már nem tudtam, melyik a rosszabb, futni, vagy sétálni! Soha többet, mondtam a célban, de azért a következő évben már a helyi tájfutókkal edzettem és láss csodát, a maratonon 3 óra 56-tal értem be. Sokáig ugrattak is, hogyha minden évben egy órát javítok, hamar sztár leszek... Hát ez még nem sikerült.
Azóta a BSI törzsfutója lettem, képletesen is és valóságban is - futóversenyeim nagy többségét a BSI rendezvényein teljesítettem. Az örök kedvenc a Nike Félmaraton és a Budapest Maraton, de szinte minden versenyen megfordultam egyszer-kétszer.

A 4. Balaton Szupermaratonon Posztobányi Zoltán barátom és futótársam "miatt" vettem részt 2011-ben. Zoli indult 2 évvel azelőtt és akkor nem hittünk benne igazán, hogy meg tudja csinálni. De Zoli megcsinálta, és amikor mondta, hogy újra megy, már én is menni akartam. A versenyt három csodálatos nőnek szenteltem: édesanyámnak, aki megtanított járni, Joli néninek, gimnáziumi edzőtanáromnak, aki megtanított futni és drága feleségemnek, aki segít a mai napig a futásban (is).

A legnagyobb futóélményem lett az a négy nap, csodálatos volt minden perce! Az első nap még ismerkedés a tereppel, az időjárással, kis kétkedés önmagamban, hogy fogom én ezt négy napig bírni? A második már sokkal magabiztosabb, jóleső "örömfutás", olyannyira, hogy amikor Szigliget előtt a kerékpárúton leelőztem egy hölgyet és ő fáradtan rám mosolygott, hogy "mindjárt vége!", én őszintén mondtam rá, hogy "sajnos!".
A harmadik nap megint tartogatott meglepetést. Sokkal nehezebb volt a sok szintkülönbség miatt - nem számítottam rá. De a cél előtt néhány kilométerrel követtem a bevált taktikát: zene a fülembe, "kéz feljön, láb kipörög", ahogy a seregben mondtuk és egyre gyorsabb tempójú, katartikus befutó a balatonfüredi célban. A negyedik napon az újabb emelkedőktől kicsit csalódott lettem, mert futni akartam az utolsó nap még egy jót, de az emelkedők meredeksége sokszor sétára kényszerített. Balatonakarattya, Balatonvilágos környékén, amikor messziről már látszott a siófoki cél, kicsit korán kezdtem a hajrát és az hosszú lett, nagyon hosszú!

De a célban, a beérkezéskor azt az extatikus érzést, ami átjárt, na azt kívánom mindenkinek, hogy legalább egyszer érezze át! Mindegy, milyen távon, de érezze, hogy mire képes és hogy ez milyen jó érzés. Ezért döntöttem úgy, hogy idén is indulok ezen a "versenyen", ami inkább egy közös edzés, egy edzőtábor (bár sose voltam), ahol minden a futókról, a futásról szól.
Csodálatos, soha egyetlen versenyen sem tapasztalt élmény a szurkolók biztatása, akikkel már szinte ismerősként köszöntjük egymást, és akik ugyanúgy szurkolnak nekem, az ismeretlennek, mint a saját csapatuknak, családtagjaiknak. Bár, végül is, ez itt EGY CSALÁD, egy nagy FUTÓCSALÁD!