- Melyik szakaszt futottad az első napon?
- Az elsőt.
- Akkor téged értelek utol a himbergi célban - mondom, és már tudom, hogy egy jót beszélgetünk majd. Hiszen ha két ember futott már együtt néhány kilométert, egy életre van közöttük egy olyan kapcsolat, amelyet csak a közös mozgás tud megteremteni.
- Aznap megfázással bajlódtam, nem voltam valami gyors - szerénykedik.
- Szerintem nem is ez a fontos.
- Persze, hanem a közös élmény. Ezért imádom a csapatomat. Néhány éve Gajdos Tamás rángatott bele ebbe az őrületbe. Azóta, bár nincs túl sok időnk, mert mindannyian rengeteget dolgozunk, mindig úgy szervezzük az életünket, hogy egy-két közös futás beleférjen egy héten.
- Kik alkotják a csapatot?
- Németh Lajos, Gajdos Tamás, Borsa Miklós, Soós Edit és én. Meg aki éppen ráér, és rá tudjuk dumálni egy versenyre. A mi erőnk az egységünk. Futhat bárki bármilyen jól, vagy rosszul, mi ugyanolyan jól érezzük magunkat. Nagyon összehozott bennünket ez a sport. Tamás például már nem is dolgozik nálunk, de mégsem "igazolt" máshová.
- Milyen sportmúlttal kezdtél neki a futásnak?
- Úsztam egy keveset, aztán kézilabdáztam. Pályafutásom csúcsa az volt, amikor az Állatorvosi Egyetem NB II-es csapatában kosaraztam. Mindennek a futás volt az alapja, de magát az önmagáért való loholást utáltam. Amikor a Honvéd-pályát tízszer körbe kellett futnunk még általános iskolásként, mindig azt gondoltam: kész. Vége, befejezem a kézilabdázást. De aztán Tamás és a többiek segítségével ráéreztem a dolog ízére. Számomra a futás: szenvedés és szenvedély egyszerre.
- A maratoni távon s az arra való felkészülés során kijuthatott mindkettőből.
- Készültem becsülettel a kettőezer-hármas budapesti maratonira. Elég sok kilométer volt a lábamban, de harmincnál halál közeli élményeim voltak. Tüdővel még bírtam, de a lábam olyan ólmos volt, hogy alig bírtam fölemelni. Még szerencse, hogy egy barátom ott várt, és onnan húzott magával. Érdekes, hogy az utolsó két kilométeren már megint szárnyaltam.
- Naná, közel volt a cél.
- Akkor már igen. Viszont féltávnál egy döbbenetes élménnyel gazdagodtam. Először ugye az ember átgondolja az életét egy ilyen futásnál. Aztán egy óra múltán a jövő heti feladatok foglalkoztatják. Amikor már semmi sem marad, jöhet a zenehallgatás. Bekapcsoltam a rádiót. Éppen amikor a féltávot jelző kapu alatt futottam át, mondták be a rádióba, hogy a versenyt megnyerő kenyai már célba ért. Számomra felfoghatatlan volt ez a teljesítmény.
- Neked mennyi kellet a célba érkezéshez?
- Négy óra tizenöt perc.
- Földingné Nagy Judit egyszer azt mondta, ő még jobban becsüli a pályán négy-öt órát eltöltőket, mint az elitet. Mert nekik, nekünk akár kétszer olyan sokáig tart, vagyis mennyivel fárasztóbb lehet.
- Látod, ezt szeretem a futóversenyekben. Hogy bárki bármilyen jó futó, soha nem nézi le a nála gyengébbet, mert pontosan tudja, mekkora erőfeszítés árán ér célba. Akár az utolsó is. Én itt, a futók között megtaláltam a nyugalmamat, a lelki békémet. Utánozhatatlan a hangulat, és ezt nem csak azért mondom, mert VIP-ként nekünk egy külön sátorban mindig adnak pogácsát a verseny után, hanem mert mindenki nagyon kedves velünk. Most két évesek az ikreim. Futottam már velük, babakocsival. De a nagy cél az, hogy egyszer közösen teljesítsünk egy nagy versenyt. Szeretném, ha ők is megéreznék ennek a varázsát.