Évente szeretnék egy maratont futni!
Az Eurosport atlétika-szakkommentátora szerint semmi sem változott a futását követően

A hangját biztosan ismerik, hiszen ő kommentálja az Eurosport magyar nyelvű adásaiban többek között az atlétikát, és egy ideje az RTL Klubon a profi ökölvívómeccseket is. Szabó Gábor tavaly a Plus-on lefutotta élete első maratoni távját. A futómúltját tekintve ez nem meglepő, még ha ezen a téren egy évtized ki is maradt az életéből.

- Gábor, te kitől örököltél több tehetséget: a hosszútávfutó édesapádtól, Szabó Jánostól, vagy az olimpiai résztvevő sprinter édesanyádtól, Havas Judittól?
- Fogalmam sincs. Az biztos, hogy már egészen kicsi gyerekként édesapámmal jártam a futóversenyeket, így természetes volt, hogy én is a távfutással próbálkozom. Ötödikes koromban kezdtem edzésre járni, akkor nem okozott különösebb problémát tíz kilométer negyven percen belüli lefutása. De harmadikos gimnazistaként eldöntöttem, hogy a Testnevelési Egyetemre jelentkezem. Az akkori negyvennyolc kilóm ehhez nem volt valami ideális. A felkészülés közben magamra szedett izmok miatt a későbbiekben már szó sem lehetett komolyabb eredményekről. No, nem mintha klasszis futó lehetett volna belőlem. Tizenhat évesen ezüstjelvényes voltam a kismaratoni távon. Ez nagyjából 58 perc körüli eredményt jelenthetett 15 kilométeren. Viszont a TF-es felkészülés közben fotocellával futottam 7.2 másodpercet 60 méteren. Erre kevés hosszútávfutó képes. Ráadásul nagyon kellett figyelnem, hogy ne sarkon fussak közben, mint ahogy azt korábban megszoktam. Lehet, hogy sprinternek kellett volna lennem?
- Mennyi maradt meg TF-esként a hosszútávfutásból?
- Nem sok. Elsőben még futottam, és akkor ősszel teljesíteni akartam a maratont. De a történelem közbeszólt. Pont aznap rendeztek volna egy versenyt a Népligetben, amikor elkezdődött a taxisblokád. Nem is tudom, végül mi lett azzal. Én minden esetre úgy döntöttem, hogy a Flórián térről nem gyalogolok el a rajtig, hogy a futást követően is a saját lábamon menjek haza. Így történt, hogy a maratoni témát jegeltem egy pár évig.
- Meg a futást is, ha jól sejtem...
- Így van. A TF-en sokkal bulisabb sportágakat ismertem meg. Csak egy példa: nem atlétika szakképzésre jártam, hanem teniszre, így ebből lett középfokú edzői papírom. A diploma megszerzése után egy teniszpályát üzemeltettem. Mivel azon akkor játszottam, amikor csak akartam, ez bőségesen kielégítette a mozgásigényemet.
- Tíz évvel ezelőtt mekkora változást hozott az életedben az Eurosport?
- Kezdetben még nem túl nagyot. Hiszen a kommentálás mellett továbbra is üzemeltettem a teniszpályámat. Hanem az egy idő után tönkrement, így maradtam a mikrofonnál.
- Mikor kezdtél újra futni?
- Öt év fél éve teljesítettem a Bécs-Budapest utolsó napi félmaratonját. Azóta ezen, és más utcai futóversenyeken is elindulok. Szeretem a tömeget, a versenyek hangulatát. Újra megszerettem a futást. Szeretem összemérni a teljesítményeimet. No, nem az egykori önmagammal, mert annak nem lenne értelme. De az izgat, hogy mit futottam két hete ugyanazon a távon, vagy mi egy kedvenc útvonalam csúcsa. Tudom, hogy lassan is kell néha futni, de én a versengést, főként az önmagammal való versengést szeretem benne.
- A maraton gondolata mikor jött elő megint?
- Csak tavaly júniusban. Akkor döntöttem el, hogy indulok a Plus-on. Egy évekkel korábbi sí-balesetet követő térműtét után nem voltak eget rengető elvárásaim magammal szemben. De azért 3:30 óra alatt szerettem volna célba érni.
- Mennyi lett végül az október 2-i eredményed?
- 3:55 óra. Harminckét kilométerig minden jól alakult. Ott viszont megfájdult a térdem, és ez már elkísért a célig. Nem is éreztem eufóriát a befutáskor. Sokkal inkább dühös voltam. Mert az esős, szélcsendes, hűvös időt szeretem, és aznap éppen ilyet fogtunk ki. Mondtam is magamban: még egyszer nem lehet ilyen szerencsém.
- A táv teljesítését követően megváltozott valami a közvetítéseidben?
- A párizsi maraton volt az első, amit a saját futásom után kommentáltam, de menet közben ez eszembe sem jutott. Hiszen már egészen kicsi gyerekként láttam, tudtam, értettem erről a világról szinte mindent. Apám edzőként olyan helyekre vitt magával a nyolcvanas évek elején, ahová köznapi ember nem juthatott el, nem is hallott róla. Én már az 1982-es kassai maratonon is ott álltam a pálya szélén. Ismertem apám összes tanítványát, az ő érzéseiket. A felkészülés rendszerét magam is megtapasztaltam. Jó, hogy lefutottam a saját maratonomat, de ettől nem lettem hitelesebb, ha erre gondolsz. Viszont éppen a célban érzett csalódottság miatt szeretnék még több maratont futni. Ha a lábam engedi, évente egyet. Lehetőleg úgy, hogy a végén örömmel fejezzem be.