Ne fuss maratont, ha nem edzettél maratonfutásra!

Rick Nealis, a Marine Corps Marathon szervezője egyik tavasszal Los Angelesbe utazott, hogy találkozzon egy másik versenyszervezővel és az első 20 km-t együtt kocogják le a maratonon. Nealis napja rosszul indult, mivel nem találta a másik szervezőt a rajtnál tolongó tömegben. Így hát egyedül indult neki a versenynek. Már az első egy-két kilométernél érezte, hogy nem elég felkészült és fájnak a térdei. Mivel nem készült versenyszerűen a futásra, verseny előtt nem ivott, nem evett semmit. A 14. km-nél meg kellett állnia egy elsősegély sátornál. Az önkéntesek megállapították, hogy a térdei nagyon begyulladtak. Ellátták aszpirinnel és egy spray-vel, ami felmelegítette volna a térdkalácsait és csillapította volna a fájdalmat. Nealis értékelte is a terméket egészen addig, amíg ki nem fordult a sátorból, ahol egy gyerek kikapta a kezéből és hátba spriccelte a tartalmával. "Még a lábaimat is beborította elöl-hátul, egészen a nadrágom száráig" - mondta Nealis. "Mintha mindenem lángra kapott volna, úgy éreztem akkor."
A 20. km-re Nealis már egész jól érezte magát, elrágott néhány falat zsemlét és narancsgerezdet. Annyira jobban érezte magát, hogy úgy döntött, befejezi a versenyt, nem áll meg. Félúton azonban elérte a Hollywoodba vezető emelkedőt. A 25. km-nél már felváltva futott és sétált. A 26. km-re súrlódástól kidörzsölt mellbimbói vérezni kezdtek. Egy szimpatizáló szurkoló megajándékozta egy flakon vízzel mondván, hogy nagyon rosszul fest. Mire a maraton végére ért, Nealis hét darab zsemlét és három narancsot evett meg.Végül Nealis az ötödik maratoniját kevéssel több mint 5 óra alatt futotta le. "A történet tanulsága az - mondta később -, hogy az ember mindig rendesen készüljön fel."

Ne vedd biztosra, hogy a kényelmes öltözék a 30. km-nél is kényelmes!

Nealis nem az egyetlen, aki a kidörzsöléstől szenvedett. A futók azt mondják, a 42 km alatt nemcsak a testüknek dörzsölődő ruha irritációját kell elviselniük, hanem még az izzadástól kialakuló kis sókristályokat is. Ezek a kristályok csak fokozzák azt, ami egyébként csak kisebb súrlódás lenne. Az egyik megoldás, ha vazelint kenünk mindenhová - a hónaljak alá, a combok közé, a lábujjakra. A férfi futók gyakran sebtapaszt ragasztanak a mellbimbójukra. Ezenkívül nagyon fontos, hogy soha ne viseljünk új ruhát versenyen. "Ott is dörzsölni fog, ahol álmodban sem gondoltad volna." - mondja az egyesült államokbeli Keith Brantly. "Az egyik versenyen a hátsó felem dörzsölődött ki, ami elég meglepő dolog egy ilyen vékonyka futótól mint én, akinek szinte nincs is feneke. A combom belső része is úgy kihorzsolódott, hogy azt hittem mindjárt lángra kap. Nemcsak idegesítő volt, hanem fájdalmas is. Mintha egy pengékkel teli deszkán csúsznál lefelé, bele egy alkohollal teli medencébe."

Ne kezdj túl gyorsan!


Brantley élete első maratoniját peckes 27 éves korral futotta 1989-ben, ahol a rajt után villámgyorsan elhúzott. A Honululu-i pálya felezőpontjánál 2:10-es idővel haladt. Akkor úgy érezte, itt az Ő ideje. Nem is akarta elhinni, hogy első maratonja ilyen erőfeszítésmentes és könnyű lesz. A 30. km-nél azonban egy fáradtsághullám csapta arcon. Lemaradt az élen futók mögött és az utolsó pár kilométeren többen is megelőzték. "Egyszer csak puff! Megszűnsz futónak lenni és csak egy sétáló marad. Mintha hirtelen minden véredet kiszívták volna a lábaidból és cementbe öntöttek volna. Láttam az órát, de nem tudtam volna gyorsabban futni. Akár egy millió dollárt is az orrom elé tarthattál volna, akkor sem tudtam volna jobban belehúzni."

Gianni Poli, az 1986-os New York City Marathon győztese is megelőzte Brantley-t, aki végül 2:20.35 alatt végzett a hetedik helyen. Poli később elmondta Brantley-nek, hogy miért előzte meg olyan gyorsan: "Úgy néztél ki, mint egy szellem, nem akartam elkapni bármi bajod is volt."

Jenny Spangler, az 1996-os női olimpiai maratonpróbák győztese azt állítja, vele is történt egyszer ilyesmi az 1994-es Chicago Maratonon. Az első 8 km-t sokkal gyorsabban futotta, mint szerette volna, így aztán a 30. km-re teljesen kimerült. "Egy idő után egyszerűen leültem a pálya mellé és azt mondtam magamban, én ezt nem csinálom tovább." Végül az őt ösztönző futók hatására vonakodva felállt és befejezte a versenyt, az utolsó mérföldet 9 perc alatt teljesítve. "Már kikiáltották az időt minden mérföldnél, én pedig egyszerűen nem akartam hallani."

Linda Somers-Smith szintén túl gyorsan kezdett a sacramentói maratonon 1989-ben. Másodikként végzett 2:33-as idővel, azzal együtt, hogy a 30.-km tájékán ő is beleütközött a falba. "Az egész annyira hihetetlenül fájdalmas. Furcsa dolog ott lenni atlétaként úgy, hogy semmid sincsen. Ha egy tigris mögéd lopakodna, Te egyszerűen lefeküdnél és azt mondanád: Csak tessék!"

Ne vegyél fel új cipőt!

A kenyai John Kagwe elkövette azt a nagy hibát, hogy vadiúj cipőben futotta le 1997-ben a New York City Marathont. Megnyerte ugyan a versenyt, de miután kétszer is lehajolt, hogy megkösse a cipőfűzőit, majd az harmadszor is kioldódott, az utolsó három mérföldet félig befűzött cipővel futotta le. Kagwe 2 óra 8 perc és 12 másodperc alatt teljesítette a klasszikus távot, ami a második legjobb idő New York-ban. "Még rekordot is tudtam volna dönteni, ha a cipőm nem zavar annyira." - mondja Kagwe.

Ne változtass a rutinodon a verseny napján!

Az 1997. évi Chicago Maratont az amerikai maratonista Christine McNamara vezette, amikor a 16. km-nél fájni és görcsölni kezdett a gyomra. Azonnal rájött, hogy rosszul döntött, amikor aznap - a mindennapi rutintól eltérően - nem négy, hanem két órával a verseny előtt reggelizett (sima joghurtot, pirítóst és teát). Mire a felezőponthoz ért, McNamara próblémája fokozódott - hasmenése lett. Ennek ellenére elszánta magát, hogy nem adja fel. "Már négy vagy öt hónapja erre a versenyre edzettem. Tényleg elég jó formában voltam egy győzelemhez." Hamarosan azonban a maratonfutásból túlélőpróba lett. McNamara saját véleménye szerint is jól láthatóan rosszul volt. "Mintha egy másik világban lettem volna. Emlékszem, nagyon pocsékul éreztem magam. Nem éreztem elég erősnek magam és már csak azt reméltem, hogy eljutok a következő mérföldig. Reméltem, hogy senki nem veszi majd észre. Csak el akartam érni a célvonalat és elbújni. Nagyon megszégyenítő élmény volt." McNamara 4. helyen végzett 2:33.08-as idővel. Az utolsó mérföldön előzték meg. Azt mondta, átlépett a célon és hüppögni kezdett. Egy fotós tréfálkozva megnyugtatta: ne aggódjon, a képe nem fog az újságba kerülni. "Ez az élmény - állítja McNamara - egy tortúra volt, egyáltalán semmit nem élveztem benne. Még soha nem éltem át hasonlót."

Ne becsüld alá az időjárás hatalmát!

McNamará-nak beletelt egy kis időbe míg egy új maratonra vállalkozott. Mire végre benevezett egy maratoni versenyre az Ohio-béli Colombus városában, november és kemény hideg idő volt. A jéghideg szél 0 fok alá vitte a hőmérsékletet. McNamara vastag nadrágot, fejpántot, egy pár jó kesztyűt és egy hosszú-ujjú pólót viselt a hideg ellen. Nem számított azonban a hidegben jéggé fagyó vízre. A 10-12. km-re NcNamara kesztyűit szilárd jég borította. Az ujjai annyira fáztak, hogy az már fájt. Nagy megkönnebbülésére épp a barátját pillantotta meg maga előtt az úton. "Add ide a kesztyűdet! - kiabálta neki - Nem tudom végigfutni, ha nem adod!" Barátja engedelmeskedett, így McNamará-nak sikerült az idejével kvalifikálnia az 1996-os olimpiai maratonra. "Amikor jól csinálsz mindent, akkor jól is érzed magad. Amikor viszont rosszul teljesítesz, annyi edzés után csak azért, mert valami rosszat ettél vagy ittál vagy valami más hülyeséget csináltál, az egyszerűen nevetséges."

A verseny napján ne kísérletezz ismeretlen ételekkel!

Bob Kempainen, az 1996-os Charlotte-ban megrendezett olimpiai próbaverseny 35. km-énél kezdte furán érezni magát. Mint kiderült, egy sportital volt a ludas, ami felkavarta Kempainen gyomrát, aki más körülmények között lassított vagy megállt volna, amíg a rosszullét elmúlik. Itt azonban vezetett és sok minden forgott kockán. A győztes nemcsak 100.000 dolláros jutalmat vihetett haza, hanem az első három helyezett kvalifikált az 1996-os olimpiai játékokra is. Így hát Kempainen tovább futott. A 38. km-nél kétszer is elhányta magát, mögötte alig 20 méterre Brantley és Mark Coogan, a két vetélytárs. Ő azonban alig lassított le. Sőt, ahogy a verseny a vége felé közeledett, még jobban felgyorsult. Sajnos Kempainen gyomorbajai nem múltak el és még négy alkalommal hányta el magát mielőtt sápadtan, kimerülten, elsőként ért célba. Vetélytársai tudtak ugyan a sportital által kiváltott szükséghelyzetről, de nem tudták utolérni. "Magamban azt gondoltam róla, hogy ennél az embernél erősebbet nem hordott magán a Föld. - mesélte a másodikként célba érkező Brantley később a riportereknek - Én bizony sírva fakadtam volna és abbahagyom."

Ne próbáld legyőzni a meleget!

A Maine államból származó Joan Benoit 1984-ben 30 fokos melegben nyerte meg az első női olimpiai maratonit Los Angelesben. Ám a legmarandandóbb kép erről a versenyről mégsem róla, hanem egy svájci-amerikai kettős állampolgárságú futóról, Gabriela Andersen-Schiess-ről maradt meg a nézőkben. Andersen-Schiess a melegtől és a kiszáradástól szenvedve tántorgott át a célvonalon, miután az utolsó 200 métert 2 perc alatt tette meg, majd a célban a medikusok karjaiba omlott.

Ne húzz hasznot a tömegközlekedésből!

A kubai Rosie Ruiz akkor szerzett hírnevet, mikor az 1980-as Boston Maratonon állítólag a metrót vette igénybe a győzelemhez ahelyett, hogy a teljes 42 km-t lefutotta volna. Vetélytársai egyrészt az idejére gyanakodtak - ami 25 perccel volt rövidebb mint bármely addigi eredménye - másrészt arra, hogy senki sem emlékezett, hogy látta volna futni az útvonalon. Később két harvardi joghallgató elmondta, ők látták, ahogy kevesebb mint egy mérfölddel a cél előtt állt be a versenybe. Nagyjából egy héttel a verseny után Ruiz-t diszkvalifikálták, valamint eltiltották minden jövőbeni versenytől. Állítása szerint még szeretett volna Bostonban futni, de soha nem ismerte be, hogy nem futotta le a teljes távot.

Csak akkor nevezz be az Antarctica Maratonra, ha felkészültél a zuhanórepülésben támadó húsevőkre!

Az Arlingtoni Tammy Huck abban a reményben nevezett be az 1999-es Antarctica Maratonra, hogy majd az útvonalon alkalma nyílik pingvineket, fókákat és más déli-sarki élőlényeket megpillantani. Befizette hát a 4000 dolláros nevezési díjat a 10 napos kiruccanásra, mely magába foglalta a repülőutat Buenos Aires-en keresztül Dél-Amerika déli csücskére, ahol a futók találkoztak, hogy aztán két napos hajóúttal elérjék a verseny helyszínét, a King George's Island-et. A 42 km-es útvonalnak a várakozások szerint akadtak nehéz részei, mint például egy gleccser megmászása vagy a latyakos ösvények. A futókat többek között figyelmeztették a halfarkasokra - nagy barna és fehér ragadozó madarakra, melyek a hideg vizek felett élnek. A sarki csérekről azonban senki nem hallott, ez egy kisebb vízi madár egyenes csőrrel és villás tollfarokkal. "Zuhanórepülésben zúgtak le az ember felé miközben tik-tik-tik hangot adtak ki magukból ami nagyon ránk ijesztett. - mondta Huck. - Eléggé szétszéledtünk, úgyhogy gondolom könnyű prédának néztek minket. Voltak magányos egyedek is, akik egyes futókat vettek célba." Amíg Huck-nak sikerült kicseleznie a cséreket, elfutott a halfarkasok mellett is, akik a futók döbbenetére helyettük beteg pingvineket támadtak meg. "Nagyok és csúnyák. És hatalmas görbe csőrük van. Jó kis Halloween-kosztümök lehetnének."

Forrás: Washington Post
Írta: Amy Shipley, Washington Post Staff Writer