Hendrick Ramaala, a világ legpechesebb félmaratonistája

A dél-afrikai futó - nyugodtan állíthatjuk sokáig eséllyel pályázott volna a világ legpechesebb félmaratonistája címre. Bár ő ezt egészen másként gondolja. A 35 éves futó ugyanis több lábon áll, ugyanis mintegy hobbiból fut, civilben pedig ügyvédként dolgozik Johannesburgban. Vagyis, bár halálosan komoly hobbiról van szó, a futás nem létkérdés számára. Ám korántsem mindegy, hogy a rengeteg befektetett energia miként térül meg. Számára, bár sokszor nagyon közel járt a legmagasabb csúcsok környékén, ezen a távon végül nem sikerült tökéleteset alkotnia.

Az 1997-es kassai félmaratoni vb-ig mindössze két ember volt képes egy órán belül kerülni a félmaratonik történetében. Moses Tanui 1993-ban, Milábóban felállított 59:47 perces eredménye volt az etalon, Paul Tergat két évvel később 59:56 perces idővel nyert szintén Lombardia fővárosában. És akkor jött az a bizonyos félmaratoni vb 1997. október 4-én. Akkoriban még szokatlan volt a pályaversenyekhez hasonlító finis az utcai futóversenyeken - félmaratoni, és maratoni távokon. A három kenyai - Shem Kororia, Moses Tanui és Kenneth Cheruiyot mellett, szinte végig versenyben volt a dél-afrikai Ramaala is a végső győzelemért. Hanem a kelet-afrikaiak legendás csapatmunkája ellen nem tudott mit tenni. Némi meglepetésre Kororia 59:56 perces eredménnyel, két másodperccel megelőzte a világ legjobb eredményének birtokosát, Moses Tanuit. Kenneth Cheruiyot éppen egy óra alatt ért célba, a dél-afrikainak maradt a bosszantó negyedik hely, és a távon a számára szinte a halhatatlanságot biztosító egy órás időtől hét másodperccel való elmaradás. Az egy évvel későbbi vb-n megint közel járt az "igazsághoz", de nem elég közel. Paul Koech - már megint egy kenyai - mögött ezúttal a második helyet szerezte meg 1:00:24 órás idővel.

1999-ben úgy tűnt, mindenki neki dolgozik. Még a pályamunkások is! A palermói vb-n ugyanis a célegyenesben Paul Tergattal gyűrték egymást. Fej-fej mellett haladtak, amikor a célegyenesbe fordulva az árnyalatnyi előnyben lévő Tergat elé belépett az egyik rendező, és kizökkentette a kenyait a ritmusból. Az ötszörös mezeifutó világbajnok - akkorra már a félmaratoni világcsúcstartója is egyben - összekapta magát, és megszerezte Ramaala előtt a világbajnoki címet. Sportszerűségére jellemző a verseny utáni nyilatkozata."Bűnösnek éreztem volna magam, ha így nyerem el az aranyérmet, és az ezzel járó negyvenezer dollárt" - mondta a Tergattal másodpercre azonos idővel végző versenyző. Igaz, a sors némiképp igazságot szolgáltatott neki a vereségért, ugyanis a csapattársak kiváló szereplésének is köszönhetően Dél-Afrika nyerte a csapatversenyt Etiópia és Kenya előtt.

2000-ben, a bristoli világbajnokságon Haile Gebrselassie tündökölt. Az etióp csodafutó győzelméhez kétség sem fért, nem hogy futó. Hősünknek ismét maradt a bosszantó negyedik hely. Ezek után felhagyott a félmaratoni világbajnokságok látogatásával, mert mint mondta, belátta, hogy valószínűleg soha nem lesz képes nyerni, és letett arról is, hogy az álomidőnek számító egy órán belül kerüljön. Figyelmét a korosodó hosszútávfutókéhoz hasonlóan a maratoni távra összpontosította.

A maratoni távon is el kellett telnie jó néhány évnek, mire kijött belőle az az eredmény, amellyel aztán örökre beírta magát a sportág aranykönyvébe. 2004-ben jött el az ő ideje. A New York Marathonon végre győzni tudott, ami meghozta a számára a "Hall of Fame" tagságot. De Ramaala nem lenne Ramaala, ha egy évvel később ismét nem kap ki egy hallatlanul szoros küzdelemben. Lássuk, hogyan emlékszik vissza a 2005-ös finisre, amelyet régi nagy vetélytársával, Paul Tergattal vívott:"A huszonhatodik kilométeren ritmust váltottam, és egy rendkívül erős, 4:24 perces mérföldet futottam. (Egy mérföld: 1609 méter, az iram 2:43 perces kilométert takar - a szerk.) Ezzel Tergatot ugyan nem ráztam le, de a többiek nem maradtak a nyomunkban. Nyilván ennek is köszönhetően rendkívül fáradt voltam az utolsó mérföld kezdetekor. De amennyit érzékeltem a mellettem futó Paul jeleiből, úgy láttam, ő is teljesen elkészült az erejével. Nem akartam veszíteni. Annyiszor voltam már nagy versenyen második. És persze én voltam a címvédő abban az évben New Yorkban. Minden erőmet beleadtam. Mint ahogy ő is. Azon a napon ő a volt a szerencsésebb. Mert a győzelemhez szerencse is kell. Visszagondolva, semmilyen hibát nem követtem el, egyszerűen az a néhány pillanat akkor az övé volt. A világ legjobbjától nem szégyen kikapni." 2007-ben nyolcadik volt az IAAF utcaifutó világranglistáján, 2006-ban tavaly pedig élete legjobbjával, 2:06:55 órával a harmadik helyen végzett a londoni maratonin.

A dél-afrikai nem az a kísérletező fajta. Évek óta ugyanazokat az edzéseket végzi, amelyek korábban bejöttek neki. A gyors edzésein 6x 1000 métereket fut, 2:50 perces iramban. Mint mondja, nem ad ki magából mindent a három perces pihenőkkel végzett gyakorlatok során, hogy a következő napon se legyen túlságosan fáradt. Sokszor fut hosszúkat, szerinte ez a legfontosabb része a felkészülésének. Jól eszik, számára a pihenés, és a táplálkozás legalább olyan fontos, mint az edzései. Rendszerint odahaza készül, többször 1600 méteres magaslaton. Nem szeret túl sokáig távol lenni a szeretteitől. Számára sokkal fontosabb egy edzőtábornál, hogy a saját ágyában aludjon, a saját ételét fogyassza, a saját családja körében töltse a hétvégéket.

Bár az utóbbi években inkább a maratoni távra összpontosít, továbbra is a félmaratoni a kedvence. "Ha huszonegy kilométeren versenyzek, tudom, hogy jól fogok futni, ha jó volt a felkészülésem. A maratonik tekintetében egy jó edzéssorozat végén csak reménykedhetek, hogy semmi sem jön közbe. A negyvenkét kilométer nagyon hosszú. Nagyon-nagyon hosszú. És ezt a saját káromon tanultam meg, jelentős fájdalmak árán. Ahhoz, hogy az jól sikerüljön, nem elég jókat edzeni. Ahhoz tökéletes állapot, a lehető legjobb ételek, és legtöbb alvás szükséges, valamint tökéletes mentális állapot. Igaz, mindkettőnek megvan a sajátossága. Egy egyórás félmaratoni irama is nagyon tud fájni, mint ahogy a két óra hat perces maratoni tempó során is éppen ilyen érzések kerítik hatalmába az embert. Ezeket meg kell tapasztalni, hogy legközelebb képes legyek kezelni. Gyáván nem lehet futni!"

Bár a világ legjobb futóit rendre edzők veszik körül, Ramaala önmaga trénere: "Nálam jobban senki sem ismer engem. És botorság lenne azt gondolni, hogy a saját fejem után megyek mindenben. Rengeteget olvastam. Nem csak szakirodalmat, edzéselméleti könyveket, hanem a futótársak beszámolóit, az általuk megtapasztalt érzéseket."

Ramaala a versenyek lélektanáról: "Az első, hogy az elme elfogadja a célt. A test majd alkalmazkodik, ha megfelelően felkészült. A New York-i maratoni győzelmem előtt számtalanszor elképzeltem, átéltem, hogy győzök. Ezerszer elmondtam magamnak, hogy győzni fogok, hogy ezért megyek oda. Az edzéseken, a tréningek közötti időben, a rajtvonalon, menet közben, és persze a hajrában. Ezt számtalanszor el kell mondani, különben az ember soha nem éri el a célját. Persze, én sokszor veszítettem. De mindannyiszor úgy éreztem, mindent megtettem a siker, a győzelem érdekében. Száz százalékot adtam. És ha veszítettem, őszintén, szívből tudtam gratulálni a győztesnek, mert tudtam, hogy tőlem több nem tellett volna. Úgy, hogy már sikerült igazán nagy versenyt nyernem, elmondhatom, hogy aki erre képes, az már a rajt előtt, fejben megnyerte jó néhányszor azt a viadalt."