A Vivicittá születésnapjára készülve - Kiss Mirella emlékei I.

Mira az 1996-os, majd az utóbbi évek Vivicittáiról ír, most a beszámoló az első része olvasható.

"Régi emlékek között keresgélek, régi újságokat szelektálok, amikor egy több mint tíz éves újság címlapja a kezembe kerül: Fitt magazin, 1996. VI. évfolyam, 15. szám. A címlapon ez olvasható: Megvédték a várost. A címlap képei között az egyiken a tömegben két vigyorgó lány látható, akik magasba emelik kezüket: barátnőm és jómagam. 20 éves voltam, s hogy kerültem a képre? Akkoriban Piroska barátnőmmel kedvtelésből futottunk a városban, s javaslatára beneveztünk életünk első Vivicittájára, mert szerinte nagyon klassz kis verseny.

Arra emlékszem, hogy nagyon hideg volt, ezért apukám tréningruháját vettem fel, egy elhasznált tornacipő volt még rajtam és a kedvenc kék fejpántom. Piróval beálltunk a nagy tömeg közepére, és a fel-felugrándoztunk, hogy az egyik képen mindenképp szerepeljünk. Neki könnyen ment a szereplés, hisz szinkronszínészként kereste kenyerét, sok embert ismert a futók közül, köztük Kropkó Pétert is, hisz a volt osztálytársnője akkor már jegyben járt a híres triatlonistával. Én meg csak ugráltam és vigyorogtam, élveztem a felhajtást, a futást, miközben életem első 12 kilométeres távjával próbálkoztam, bár ez akkor nem is volt annyira fontos. A táv sokáig a budai rakparton haladt, s egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Piró már sehol sincs, elveszett a nagy tömegben, én meg csak szedtem a lábam, ahogy a szívem diktálta. Az érzést erősen őrzik az emlékeim, a hideg, a szél nem számított, csak menni a többiekkel, otthon, az én városomban, azokon az utcákon végig, ahol felnőttem, azokon a helyeken, ahol először randevúztam, ott, ahol érettségiztem, ahol egyetemista éveimet töltöttem, ahol nagymamám lakott, ahol anyukám dolgozott. Minden emlék egyszerre elevenedett bennem újjá, s adott minden kilométerhez újabb és újabb erőt. Aztán elfogytak az emlékek, nagymamámmal, anyámmal együtt köddé vált a táv is, s én célba értem. Az óra 53 percet mutatott, hát ennyi elég ahhoz, hogy az ember összegezze eddigi életét?

2007. április: sok év kihagyás után újra a pályán. Ősszel a női futáson sikeresen teljesítettem a 10 kilométeres távot, most a 12-re készülök. A terv: szépen, nyugodtan végighaladni, és élvezni a város szépségét, örülni a belváros utcáinak, örülni, hogy itt futhatok, amelynek minden részét, mint a tenyeremet ismerem. Örömfutásra készülök, de nem szólok új tervemről senkinek. Meglepő tömeg fogad, nem számítottam ennyi emberre, de mégis megnyugtat ez a körülöttem összesereglett futókból álló tömeg, nem érzem magam elveszettnek, s tudom, az emberek erőt adnak, ha útközben elfáradok. Nem vagyok egyedül, s a hangulat is szenzációs. A versenynek egy tétje van: célba érni. Az ismerős utcák magukkal ragadnak, a futótársak küzdelme energiával tölt fel, s kicsit gyorsulni kezdek. Ekkor megpillantok egy előttem futók között egy ismerős figurát. Közelebb érve egyre bizonyosabbá válik, hogy egy rég nem látott barátnőm, Nóra az. Együtt futunk, együtt örülünk, aztán elillanok, mondja, menjek nyugodtan. A verseny végén megkeresem, hisz két éve nem láttam. Megleltem egy közel tízezres tömeg közepén, felismertem a futásáról, s olyan érzés fog el, mintha kincsre leltem volna. Korosztályom nagy része külföldön próbál szerencsét, Nóra is gyakran tartózkodott ösztöndíjjal különböző országokban, ezért nem láttam már nagyon rég. Mikor megkérdezem, hogy ő sem érzi jól magát itthon, bólint, majd azt mondja, ezek a versenyek, ezek az utcai futóversenyek adnak neki erőt, ezek tartják itthon őt. A hangulat, ami minden egyes alkalommal feltölti lelkileg, az emberek, akik itt futnak, mintha nem is itthon lenne, de mégis itthon van. Vagyis otthon, s én is érezni kezdem, otthon vagyok ebben a furcsa, kissé fanatikus, kissé bolondos társaságban.

Piró, közös barátnőnk Franciaországban találta meg boldogságát, Nóra maradt, ahogy én is. Azóta is futunk, hol lassabban, hol gyorsabban, de kitartóan gyűjtjük a képzeletbeli zsákunkba a kilométereket."