Ő is az 5. BSI Balaton Szupermaratonra készül: Mert a futás az életformám

Kovács Tamás 32 éve fut, és tavaly indult először a Balaton Szupermaratonon. Idén egyéniben és 3 fős váltóban is indul, és úgy gondolja, több évre szóló élménnyel gazdagodik, aki ezt végigcsinálja.

1980-ban, 10 évesen vittek el a szüleim az egri atlétikai szakosztályhoz, hogy miért, arra már nem emlékszem, talán nem tudtak már velem mit kezdeni a panelban. Hamar kiderült, hogy én inkább a hosszabb távokat kedvelem, de mielőtt olimpiai bajnok lehetett volna belőlem, máris a helyi tájfutó csapatban találtam magam. Aztán ennek is vége szakadt, Budapestre kerültem, és az egyetemi koleszban persze hamar összeismerkedtem a futó srácokkal, és viszonylag rendszeresen jártunk futni. 1992-ben futottam az első Budapest Maratonomat, valahol itt kezdődött a történet, hogy a hosszútávfutás, a maraton rabja lettem. Azóta természetesen nagyon sok BSI-s futóversenyen vettem részt.

Az ultrafutás sokáig nemigen vonzott, de amikor először megjelent a futónaptárban a Balaton Szupermaraton, rögtön kacérkodtam a gondolattal, hogy ezt akár én is tudnám teljesíteni. Sokáig kérettem magam, mert csak a 4. Balaton Szupermaratonra döntöttem úgy, hogy nevezek. Elég nehéz volt elképzelnem, hogy lehet 4 egymást követő nap, 4, a maratoni távnál hosszabb távot lenyomni. Mit hosszabb, az egyik szakasz majd’ 53 km. Persze ezt az érzést sokszor átéltük már mindannyian: hogy tudom én lefutni a félmaratont, hogy tudom lefutni a maratont, hogy tudnám megcsinálni az Ironmant. Megcsináltuk mindet, mert meg akartuk csinálni.

A tavalyi versenyre való felkészülésemet egyébként 2010. szeptember elejétől datálom, azóta edzésnaplót is vezettem. Kétezer-egynéhányszáz kilométert futottam a Szupermaraton rajtjáig. A verseny nagyon jól sikerült, 12. lettem, 4:47/km átlagtempóval.

Hogy miért neveztem az idei versenyre? Mint láthatjátok, durván 32 éve futok, persze az évek során változó intenzitással, egyébként sosem versenyszerűen, azaz mindig iskola, vagy munkahely mellett. Közhely, de igaz, hogy a mai világunkban iszonyatos tempóban változik minden. Kevés dolog van, ami állandó az életünkben, ami meghatároz minket. Elsősorban természetesen a családunk, a szüleink, a testvérünk. De ezen kívül kell, hogy legyen még valami, és ez nekem a futás. Én FUTÓ vagyok. De nem csak úgy futok. Mindig kell valami cél, valami motiváció. Ez az adott körülményeinkhez viszonyítva persze más és más. A futás egy életforma, egy életmód. Talán az is lehetne egy életmód, hogy sportolok valamit. De nekem nem az. Nekem a futás az életformám. Azért neveztem a Balaton Szupermaratonra ismét, mert FUTÓ vagyok, és mert az is akarok maradni a jövőben, ameddig erővel, egészséggel bírom. Ideális verseny abból a szempontból, hogy nem engedi meg a téli punnyadást, és alapot ad az év hátralévő részéhez. Ha nem is egy életre szóló, de semmiképpen sem egy évre, hanem több évre szóló élménnyel gazdagodik, aki ezt végigcsinálja.

Kell a cél, a motiváció, anélkül szerintem nem megy, nem tartja ébren az embert. Célom ezer. Igenis meglesz egyszer 3 órán belül a maraton, igenis megcsinálom a Terep Százast, talán megcsinálom az Ultra Trail Mont Blanc-t valamikor, és talán megcsinálom 10 órán belül az Ironmant. De látjátok, ez utóbbi kettőben máris elbizonytalanodtam.

Ja, és ez az írás a minapi 39 km-es futóedzésem közben fogant, persze annak inkább az elején, a végén már csak valami egyszerű dalt dúdolgattam, asszem talán a "Hull a hó és hózik, Micimackó fázik"-ot, világmegváltó gondolataim ekkor már nem támadtak.

Kovács Tamás