Sportos ÍRÓK a sportról (az olimpia kapcsán)

Sportos ÍRÓK a sportról (az olimpia kapcsán)

Gáspár György, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) "Úgy futok, hogy célba jussak" irodalom és sport című időszaki kiállításának kurátora, újabb ötleteként meghívott a sporttal szorosabb kapcsolatot ápoló öt írót egy szeptemberi beszélgetésre. Kért mind az öt írótól egy-egy, olimpiával kapcsolatosan őt megérintő sportos írást. Felkért moderátornak ehhez a beszélgetéshez, melyet kis rábeszélés után, mint tájfutó, egy nem olimpiai sportág sportolója, végül félve, de elfogadtam. Tudom és tapasztalom, hogy nálunk, Magyarországon a nem olimpiai sportágak képviselői - helytelenül - "másodosztályú" sportolók a magyar sportéletben és a magyar sportpolitikában. Sőt a magyar kultúrában is, bár abból gyakran az testkultúra hiányzik.

Ezen a szerdai napon nem kis számban gyűltek össze a hallgatóság széksoraiban a sportot szerető és értő emberek. Sajnos, Nagy Gabriella és Zalán Tibor csak műveikkel voltak jelen a beszélgetésen.

Kezdésként megemlítettem, hogy az 1924-es amszterdami olimpián Mező Ferenc még irodalmi aranyérmet nyerhetett, a sport és az irodalom szorosabban kapcsolódott egymáshoz. Aztán megszűntek a művészeti ágak versenyszámai. Szerencsére az öt író ma is oly érdekesen, oly együtt-élően és hozzáértően fogta meg az olimpia kapcsán a sport hatalmas területének egy-két részét, hogy alig akart a végén hazamenni a közönség. Pedig a kapuzáró rend őre türelmetlenül már az ajtóban ácsorgott. A bemelegítő rövid kérdések válaszaiból megtudtuk, hogy minden írónak jó jegye volt testnevelésből és magyarból iskolai tanulmányai alatt. Az is kiderült, hogy a jelenlévő három író, még ma is rendszeresen sportol, Kiss Noémi fut és úszik, míg Egressy Zoltán és Garaczi László az íróválogatottban futballoznak, sajnos Garaczi Lacit egy éve lábsérülése akadályozza az igazi játékban. Megtudtuk azt is, hogy a még fiatalabb korukban is versenyszerűen sportoltak, Kiss Noémi leigazolt sportolóként úszott, majd vízilabdázott és kosárlabdázott, míg a fiúk rúgták a labdát már akkor is egy-egy csapatban.

Egressy Zoltán kezdte a sort saját írásának felolvasásával, amelyből két részlet:

"Nemigen láttam sokat ebből az olimpiából. Magam sem tudom a pontos okát. A nyári színházi táborban, amelyben jártam augusztus közepén, állt az egyik szobában egy magányos TV-készülék, sokkal többször is elé ülhettem volna. A színházazó fiatalokat abszolút nem érdekelték a versenyek. Ez jobban meglepett, mint a saját közönyöm. Egy-egy kiesésre, menő meccsre még csak-csak figyeltek páran, de másra nem. Hát én régebben néztem mindent. Kilenc éves koromból emlékszem Németh Miklós 94, 58-as gerelyhajítására Montrealból, egyébként ott sem szárnyaltunk nagyon (csak a gerely), azt a szereplést múltuk most alul. És akkor mi van? Azt vettem észre magamon, hogy nem annyira az érmek száma, vagy egyáltalán a teljesítmény érdekel már, inkább kis pillanatok. A lassítást szeretem célba érkezéskor, meg a vesztes mosolyát. A győztes örömét főleg akkor, ha mi győzünk."

"Színes hírként jelentették, hogy lényegesen kevesebb óvszer fogyott az olimpiai faluban, mint a négy évvel ezelőtti olimpián. Jelent ez valamit? Igen, biztos mindenki nagyon sportszerűen készült. Főleg ellenünk persze. Így aztán feljöttek ránk. Na de így is huszonegyedikek vagyunk a nemzetek rangsorában. És ez jelent valamit? Valamit igen, de nem sokat. A lényeghez meg semmi köze. Mi a lényeg? A tenger ugyanúgy zúg, mint az olimpia előtt, ugyanúgy, ahogy majd a következő után. Mi pedig merjünk huszonegyedikek lenni."

A hozzászóló Garaczi László is egyetértett azzal, hogy nem kell olyan véresen komolyan venni az olimpiát. Megjegyezte azonban, sok sportág képviselői csak itt tudják megmutatni magukat, ezért drámai, ha kiesnek, főleg, ha nem önhibájukból.

Kiss Noémi folytatta a felolvasást két különböző részből álló írásából:

I. "Amikor Phelps csúcsot dönt, üvölt. Szoros, cipzáras kezes-lábasát lehúzza, és egészen a nemi szervéig tolja. Fantasztikus úszó, fantasztikus test, az arca nem szép, de ez sem számít, maradjon csak mókás elálló füleivel. Phelps csakis a nézők szemében földön kívüli, csak a hétköznapi embernek csodalény, a sport tele van ilyen egyéniségekkel, ráadásul Phelpsnek van köztük a legsavanyúbb tekintete. Már kezdtem elmerülni és fürdőcskézni a saját nőpárti gondolataimban, abban, hogy az idei olimpia is csak a férfiuralom bizonyítéka; férfibírók, férfiedzők, férfidiktatúra, Kína némi erőszakkal kinevelt sportolói, ámultam és bámultam őket persze - aztán egészen máshol lyukadtam ki. A mostani pekingi úszás felbontja a nemek szokványos hierarchiáját, nekem ez sokkal karakteresebb meglepetést okozott, mint az űrlény jelenléte kékkockás medencében. Nincs szétúszás, összeúszás van, ha szaknyelven kellene fogalmaznom. Az úszónők férfiak lettek. Mindehhez vegyük hozzá az új cápadressz becézést, mely pláne nincs tekintettel a nemi identitásra. A Recordbraecker Bodyskin vezeti a ranglistát. Ez a ruha egy bűvészmutatvány, február óta, mióta bemutatták, 68 úszóvilágcsúcs megdőlt azoknál, akik a mágikus anyagban versenyeztek. Az ára 550 dollár körül mozog, de meg lehet szerezni. Esküvői ruhának is nevezik, nem véletlenül, háromnegyed óra, míg felvesszük, hosszabb távon viszont akár fulladni is lehet benne. A feminizmus a cápadresszel meglepő fordulatot vett az uszodában, Olimpia örül, de kicsit értetlenül bólogat."

II. "A lányokkal az a baj, hogy kettessel kezdődik a személyi számuk! Mondta a kilencvenes évek elején a kézilabdás nők szövetségi kapitánya, Laurencz László. Ennél nagyobb sértést és jobb instrukciót a női sport nemigen kapott. Akkoriban szerencsére azonnal kikezdték az edzőt, aki visszaszívta mondatát. Viszont, mondják, ez az agresszív, érzéketlen, degradáló mondat annyira hatott a lányokra, hogy a következő meccsen végig kitartóan játszottak és nyertek. Na, ugyanez történt a mostani olimpián Görbicz Anitáékkal. Tényleg kellenek ezek a megsemmisítő mondatok? Dacból játszanak a nők, ha jól megy nekik? Hogyan lehet kordában tartani egy hullámzó, idegileg nagy nyomás alá helyezett csapatot? Ért valaki egyáltalán hozzájuk?.......Az edzőknek van önbizalmuk, ha nem volna, szétesne a csapat, ők biztosan ezt gondolják. Hajdú János a koreai együttessel játszott hatalmas vereség után kiakadt és "elbeszélgetett" a lányokkal. Drámai pillanatok, ugyanis a kapitány a sajtónak is elmondta, amit a lányoknak az öltözőben, így még nagyobb lett a nyomás: "Lélektelenül játszotok, képtelenek vagytok végig küzdeni, hibát-hibára halmoztok, hisztiztek. Egyesek sérülten is kitartóan lőnek (Tóth, Vérten, Görbicz), míg mások nem hajlandóak lehajolni a labdáért! Összeszedetlen, fegyelmezetlen a csapat, nincs bennetek lélekjelenlét és kitartás!" Egy kérdés nem hagy nyugodni, vajon mikor születik olyan tehetséges edző Magyarországon, aki megtalálja velük a hangot? Olyan valakire gondolnék, aki érti a nők testét, nyelvét, stílusát és pszichéjét. Mikor látunk végre női edzőket a női csapatok mellett, és mikor hallunk női bírókat a női labdajátékokon? Bocsánat, tévedtem ezzel az általánosítással. Van egy sportág, ahol megtörtént a csere. A fociban bebizonyosodott, hogy a nők képesek edzeni, bíráskodni és mérkőzést vezetni. Hátha más terepen is fordul a kocka, és nem lesz kizáró ok az adminisztrációs papíron, ha kettessel kezdődik valakinek a személyi száma. Persze lehet, hogy elég volna, ha egy edző egyszer ezt oltári hangosan szóvá tenné."

Ki kellett egészítenem a moderátori véleményemmel a hallottakat, hogy a magyar sportvezetők és edzők között olyan ritka a nő, mint a fehér holló, de fiatal korú férfi sincs sok. Talán sértőn hangzik, de az olimpiára kiutazó hivatalos küldöttség nem versenyző tagjai - kis túlzással - szinte csak 50 és a halál közötti férfiakból állt.

Zalán Tibor felolvasott írásából:

"Bevallom, egyáltalán nem vette el a kedvemet az olimpiától a sorozatos magyar sikertelenség, Ennek egyszerű oka van. Ami nincs, azt nem lehet elvenni. Idén, valahogy, nem jött meg a kedvem az olimpiához. Próbálkoztam, de sehogyan sem tudtam magam ráhangolni az ötkarikás versenyre. Néztem, nézegettem ezt-azt az elején, és ijedten vettem észre, hogy valami nagyon hiányzik nekem belőle. Az ebből-abból, szóval, mindenből. Később rájöttem, mi az. Talán túl későn, de mégis rájöttem. Az emberi esendőség, az ember, aki több - vagy kevesebb -, mint teljesítő-gép, kezdett el vadul hiányozni a vadul pergő képkockák és versenyek láttán.

A héroszok küzdelme, a görög dráma kezdetei óta, akkor érdekes halandók számára, ha annak a hétköznapi ember világában is van értelmezhetősége, megjelenése. Az emberi teljesítőképesség végső határai, közelébe így-úgy felturbózott küzdő-kreatúrák már nem nekem, fotelban ülő hétköznapi mókusnak kínálnak fel élet-alternatívát, lét-mintát, hanem egyedül és kizárólagosan önmaguknak. Önmaguknak léteznek, önmaguknak definiálhatják csak önmagukban véget is érő létezésüket. Hogy azután a nemzeti zászlók is lengnek, megható, bizarr és szép dolog, valójában azonban egyre nehezebben átélhető helyzet.

Egyszer azért nagyot dobbant a szívem. ...Az egyszer akkor történt, amikor az egyik - ha jól emlékszem, grúz - versenyző az eredményhirdetés után lerakta a szőnyegre az érmét, és ott hagyta, ezzel tiltakozva az igaztalan bírói döntések ellen, melyek szebb csillogású éremtől fosztották meg. Na, ez, olyan emberi és őszinte volt! Mi sem bizonyíthatja jobban, hogy súlyos büntetéseket, kizárásokat helyeztek kilátásba vele szemben. Megérdemli! Ember tudott maradni, vagy emberré tudott visszavedleni a héroszok nagy és csak a sikert, győzelmet ismerő és elismerő küzdelmében.

A másik dobbanás egészen más irányultságú. Egy véletlenül bekapcsolt délelőtti közvetítés az oka mindennek. A képernyőn a brazil röplabdás lányokat pillantottam meg" Nem tudom, ki hogy van vele, mennyire sportszerűtlen ez, de én imádom nézni a nőszerű sportolónőket, őket, akiknek rövidebb a bajszuk-szakálluk, kisebb a bicepszük, mint az enyém, a combjuk sem vastagabb a combomnál. Na, én azokat nézni nagyon imádom, a női sportolónőket. Vallom, miattuk érdemes férfiként a képernyő elé ülni. A röplabdás lányok, leginkább ezek a brazilok, éppen ilyenek. Mozgásukban benne van a talajtornászok ruganyossága, a műugrók merészsége, a szinkronúszók egymásra figyelő pontossága, a kézilabdás lányok keménysége és elszántsága, a kosarasok és a magasugrók nyúlánk lendülete - nem sorolom tovább, egy röplabdás lányban ugyanis benne van az egész női univerzum."

Garaczi László teljes írását felolvasta, mint a legrövidebbet:

"Mikor e sorokat rovom (és közben a söröket bontom), nincs még aranyunk. Nagyon el lett itt baltázva valami. Elfogyott a pénz, az edzők külföldre szöktek, a tornatermek falán kiüt a penész, a nemzet végvonaglik. Mohács, Trianon, Madárfészek, Vizeskocka. Öttusázóink leesnek a lóról, sportlövőink fegyvere félrehord, cselgáncsozóink benyúlnak az ellenfél ruhájába, vitorlázóinknak szembefúj a szél, gyeplabdázóink pedig, nos, gyeplabdázóink, pedig nincsenek. Internetes fórumozók immár hazaáruló sportolókat emlegetnek, és azt firtatják, mennyi lenne köztük a ratyi. Csütörtök van, nincs aranyunk, és egy egész topik foglalkozik a ratyi-problémával. Nem tudom, mi vagy ki az a ratyi, lehet, sose fogom megtudni. Ádáz posztolók esnek egymás torkának, ratyisták és anti-ratyisták; végül kiderül, ratyi az, aki nemzete helyett a neméhez vonzódik. Egyesek a sportolók nyilvános megvesszőzését és azonnali ólombányába küldését követelik. Mások szerint viszont nagyon is ideje volt a kijózanodásnak, a tisztítótűznek, nekünk Peking kell!

Nyár van, süt a nap, zöld a bokor és a kék az ég, és mikor e sorokat írom, még nincs aranyunk. Egy másik fórum tudományos elfogulatlansággal közelíti meg a témát: az olimpia már nem sportolók, hanem laboratóriumok csatája, nem tehetség és akarat, hanem vegyszerek feszülnek egymásnak, és mi itt hibáztunk, itt mondtunk csütörtököt. Az athéni bukta után hűbelebalázs módjára lefejeztük a magyar dopping-lobbit, ennek isszuk most a levét. És hogy ez már nem dopping, hanem sportkémikusok által kidolgozott, modern (és kimutathatatlan) edzéstechnológia. Amire pedig áldozni kell az adónkból, ha szeretjük a hazát. Itt van ez a Bolt például, neve alapján lehetne magyar. Bolt bemelegítés nélkül, kölcsönkért tornacsukában, az utolsó húsz méteren helyben futva irreális világcsúccsal nyerte a száz métert. Bolt. Gondolkozzunk már! A távoli Jamaicában, a fű és Bob Marley hazájában? " Már-már feszült a teremben a "dopping" szó a dobhártyákon, de még felolvasásra került az ötödik írásmű is.

Nagy Gabriella

"Nem tudom, volt-e arra valaha példa, hogy világverseny előtt egy sportoló a média egy kiszemelt csatornájának lezárt borítékban átnyújtja a megmérettetés végeredményét, a jóslatot, hogy márpedig első lesz.

Nem túl merész ez? - sziszeg fel a rádióhallgató, és előre átéli a szégyent, ha véletlen nem jönne be, kicsit leizzad, kínosan feszeng a versenyző helyett, vagy pironkodva azt mormogja magában: el ne kiabálja, és sebtében keres egy faasztalt, hogy a sarkon, alulról fölfelé lekopogja. Mert mi van, ha mégsem? Vagy ez meg sem fordul a sportember fejében? Vállalja a leégés kockázatát? Egyáltalán szóba jöhet ilyesmi, létezik ez a fogalom ebben a helyzetben? Ugyan, ne jöjjön senki nekem azzal, hogy a részvétel a fontos. Egy versenyző győzni akar. Látja saját magát, amint átszakítja a célszalagot, elsőként érinti a medence falát, bedobja, belövi a mindent eldöntő gólt. És látja magát a dobogón állva elérzékenyülten pityeregni a nem oly lelkesítő, ám annál magasztosabban fájó és önsajnáló magyar himnusz adott országbeli, többnyire kelekótya interpretációja hallatán, a rúdra felkúszó trikolor alatt. - Ez a lezárt boríték. A pecsét, a rituálé része. Tettem egy jelet, kinyilvánítottam a vágyam, a lehető legpontosabban megfogalmaztam, és ott hagytam. Mindegy, hogy egy tévétársaságnak vagy a világmindenségnek. Ott hagytam, mint egy imát a levegőben, hogy tegye a dolgát. Én meg teszem az enyémet. Helytállok, megküzdök, végigcsinálom. Természeti népekről mondják, ha esőért esdettek az istenekhez, nem álltak ott reszketve egész nap a mezőn, hogy kifacsarják gondolatban az égből a cseppeket, hanem kérték az égieket, és mentek a dolgukra. Ennyi, ilyen egyszerű. Nem merész. Hanem energiatakarékos, és bizalommal telt.

Nem jóslat és nem rejtély. Abban a borítékban nem volt semmi különös, és még csak csoda sem történt. Abban a borítékban egy ima volt.” Garaczi László őszinte hangon mondta el kétségbeesett gondolatát: -Azoknak a lelkiállapotába nehéz beleélnem magamat, akik évekig készülnek egy ügyességi számra, például felmennek a gerendára, és ott egy percen múlik számukra a siker. Én valószínűleg összerogynék." Még Egressy Zoltán is azt mondta: "A kiélezett helyzetekben éppen az segíthet, ha a versenyző nem gondol rá, hogy ez élete legfontosabb pillanata, vagy hogy hányan nézik a produkcióját. Sajnos több olyan kiváló sportoló van, aki mindent megnyert, egyedül az olimpiát nem, például Wichmann Tamás."

Németh Angéla, az 1968-as mexikói olimpián gerelyhajításban győztes atléta, aki a közönség soraiban ült ismert szerénységével, szót kapott az utolsó „mű” ismertetése után. Elmondta, hogy az olimpiai győzelemhez kell a szerencse is. Valamint, hogy nem a tétre gondolt, hanem játéknak tekintette az egész olimpiát. Sőt ironikusan hozzátette még, hogy ebben "segítette" őt az akkori sportvezetés is: a mexikói aranyéremért 28 ezer forintot kaptak, mikor egy Trabant 46 ezer, egy lakás 320 ezer forintba került. Befejezésül sóhajtva említette, hogy ma már nagyon nagy pénzek vannak az olimpiában, és ez magyarázza a szinte mindenütt felbukkanó doppingot is.

Lejegyezte 2008. október 7-én Monspart Sarolta