A hónap levele: Félmaraton élménybeszámoló

Számos levelet kapunk tőletek az eseményeink után, melyek közül néhányat örömmel megosztunk veletek is. Ilyen Nodari Zsuzsi levele is a 8. Intersport Balaton Félmaratonról, melyet november hónap levelének választottunk.

Félmaraton élménybeszámoló

Életem második félmaratonját a BSI futószezon-záró eseményén futottam Balatonon, pontosabban Siófokon.
Biztos sokan kérdeznék, hogy miért nem az első félmaratoni élményemet osztom meg, hiszen az első, mint minden sok másban, meghatározóbb, mint a többi utána következő.
Persze, nagyon eufórikus érzés volt az első 21,1 km letolása Budapest utcáin, de mégis ez a balatoni verseny számomra sokkal emlékezetesebb volt.

Nem volt bennem az a nagy izgalom, hogy vajon meg tudom-e csinálni, hiszen, ha pár héttel előtte 32 fokban megcsináltam és azóta meg még fogytam is, és edzettem rendesen, akkor biztos meg tudom csinálni. A szívem kicsit rendetlenkedett, ezért elmentem kardiológushoz, mert nem akartam a Somogy Megyei Hírlap főcíme lenni, mint az egyetlen halásos áldozat. Az orvos szerint futhatok. Megnyugodtam. Ettől a szívem is kicsit jobb lett.
Szóval, nem izgultam annyira, de azért a jóleső adrenalin fröccs mindig megvolt, amikor arra gondoltam, hogy nemsokára megint ott leszek a rajtnál. A rajt számomra ugyanolyan fontos volt, mint a célba érkezés. Hihetetlen büszkeség fogott el, hogy én is ott vagyok a többi "hülye" között, aki 1 fokban félmaratont akar és fog is futni. Hiszen a magyar lakosság novemberben, szombaton, 1 fokban mit csinál? A másnaposságát próbálja kipihenni, az előző napi csülkös bableves okozta gázokat engedi a bőrülőre és nézi a letöltött Dr. Háuzt. Amit a többség nem csinál: nem fut félmaratont és nem oszt meg futó blogot. (Mert, hogy fut épp, hogy osztana meg közben bármit is?)

Ez az esemény számomra nem is futás miatt volt nagyon emlékezetes, bár az is fergetegesen jó volt, inkább az az emberi hozzáállás volt felemelő, amivel itt találkoztam.

A Hotel Aranypart első emeletén álltak rendelkezésre olyan szobák, ahol a még meg nem fáradt futók átöltözhetnek jó feneket csináló futónadrágba, illetve később le is zuhanyozhattak. Ezen szobák egyikét keresve, nyílt az egyik szoba ajtaja. Kérdeztük a kijövő, kedves középkorú hölgyet, hogy "vajh, ez az a szoba, ahol át lehet öltözni?". Mondta, hogy persze, menjetek csak be nyugodtan.
Belépve furcsa érzésünk támadt, hiszen az a szoba nagyon be volt lakva. Ágyon feküdtek futóruhás urak és hölgyek, bőröndök a földön. Gyorsan levettük, hogy ez egy saját lefoglalt szoba. Mondtuk, hogy jaj bocsánat, mi azt hittük, hogy... De ők marasztaltak minket, hogy maradjunk csak nyugodtan, abszolút nem zavarjuk őket. Sőt, a táskánkat se vigyük sehova, elfér az a szobában a többi mellett, amíg mi futunk.
Azon aggódtak ugyan egy kicsit, hogy ha mi gyorsan futunk, akkor hamarabb érünk be a félmaratoni táv után és még zárva lesz a szoba. Gyorsan felvilágosítottuk őket, hogy ez a veszély egyáltalán nem fenyeget sem engem, sem pedig a barátnőmet, akinek ráadásul ez volt az első félmaratonja.

A mezőnyben vendéglátóinkat többször is láttuk és kedvesen köszöntöttük is egymást. A már eleve emelkedett hangulatot és meghatódottságot, ami a rajttól bennem volt, ez még jobban fokozta. Olyan érzés volt, hogy de jó, hogy itt vagyok, ennyi csodás futó között, akik közül sokkal már "futólag is ismerjük egymást" versenyekről, blogokból, Margitszigetről.

A futás végén visszamentünk a szobába, hogy gyorsan elhozzuk a táskánkat, ne zavarjuk tovább kedves futótársainkat, ha már voltak ilyen kedvesek és beengedtek minket teljesen ismeretlenül a saját szobájukba és ott is hagyhattuk a táskánkat.
Amikor beléptünk, az egyik futótárs hölgy épp zuhanyozni készült, kezében a teljes, idevonatkozó felszereléssel. Megkérdezte!!!???, hogy nem akarunk-e esetleg mi menni előbb zuhanyozni, hiszen mi vagyunk a VENDÉGEK. Nem éltünk a lehetőséggel. Nem azért, hogy ha már ilyen rendesek voltak, cserébe hadd szagolhassanak minket a futás után, hanem mert úgy terveztük, gyorsan elhozzuk a táskánkat, kocsiba pattanunk és otthon fürdünk. Mi meg majd a kocsiban nagyobb fokozatra kapcsoljuk a wunderbaumot.

Fáradtak voltunk, és ha már hellyel kínáltak minket, nem bántuk, leültünk egy kicsit. Már ettől is teljesen meg voltam hatódva, de még tovább fokozták azzal, hogy kezünkbe nyomtak csokit, teát, MgB6-ot, izomlazító krémet és hihetetlen kedvesek voltak velünk.
Az egyik kedves futó, hívjuk Gyulának, véletlenül úgy is az a neve, rögtön felpattant az ágyról, hogy pihenjünk le, ő már úgy is jól van. (Az 1:49-es idejéhez innen gratula.)
A végén akkora, harsány röhögéses partiszobát varázsoltunk oda, hogy még egy óra múlva is ott a földön fetrengve röhögtünk. Sosem találkoztunk még, némi generációs különbség is volt a csoport és köztünk és mégis... egy valami összekötött minket. Ott mindenki futó volt.

Olyan boldog voltam és vagyok még most is attól az érzéstől, hogy már én is futó vagyok.
Hogy olyan emberré váltam, bár lehet mindig olyan is voltam, aki megállt a Balaton parton, mert az egyik ismeretlen társa nagyon fájlalta a lábát. Nem érdekelt engem, hogy rosszabb lesz időm, max. rajzolok magamnak otthon egy fairplay díjat. Megálltam, kérdeztem, segítsek-e neki valamiben. Ilyenek a futók. Együtt dobban a szívük. Persze szigorú pulzuskontroll mellett. :-)

(Jaaa, és 26 percet javítottam az időmön, na jóóó, volt honnan, lássuk be.)

Nodari Zsuzsi