Az atlétika Everestje: 1 mérföld, 4 perc

Mára már ezernél is többször lefutották négy percen belül az egy mérföldet (1609,32 méter), de amikor 60 évvel ezelőtt Roger Bannisternek ez először sikerült, nagyjából akkora elismerést kapott, mintha ő lett volna az első, aki megmászta a Mount Everestet.

Az atlétikában nincsenek megdönthetetlen rekordok, de vannak olyan határok, amelyeknek áttörésére évtizedeket várnak, ahogy a 10 másodpercen belüli száz méterre, a 18 méter feletti hármasugrásra, a négyperces mérföldre is mitikus tisztelettel tekintettek.

"A sarkokat már elérték, a Nílus forrását már felfedezték, az óceánok legmélyebb pontjait már megjelölték, a legmagasabb hegyet lemérték, a legvadabb dzsungeleken már átvágtak, de az egy mérföldes táv minden egyes kísérletnek ellenállt, hogy négy percen belül teljesítsék" - írta Frank Deford, a Sports Illustrated szerzője.

Ahogy az atlétika igazi sportággá fejlődése, úgy az egy mérföldes futás őrülete is Angliából indult. Igazi virtusszám volt, a kocsmasportok mellett futószám is megfért, és az indulókra úgy fogadtak, mint a lóversenyeken. Az igazán jó futók városról városra jártak, hogy kiálljanak a helyi bajnokkal, hogy aztán jó esetben zsebre vágják a győzelemért járó nyereményt. A 19. század közepe óta már a rekordokat is jegyezték a távokon, még ha az időmérő szerkezetek nem is voltak túl megbízhatóak, ahogy a pályák sem voltak mindig pontosan kimérve.

Az alapcsúcs Charles Westwall nevéhez fűződik, 1855. július 26-án 4 perc 28 másodpercet futott. A rekord ugrásszerűen javult, bő húsz év múlva 4 perc 12 és ¾ másodperc alatt nyomta le a mérföldet. Ezeket a csúcsokat azonban senki nem hitelesítette, a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség (IAAF) csak 1912 óta jegyzi azokat, így az első hivatalos rekorder az amerikai John Paul Jones volt 4:14.4-gyel.

Sokáig az volt a közkeletű nézet, hogy fizikai képtelenség, hogy egy ember négy percen belül fussa a mérföldet. A lehetetlenségét talán így érzékeltethetjük: kérjünk meg egy átlagembert, fussa le tiszta erőből a 100 métert, és ezután még 15 ilyet pihenés nélkül szerkesszen egybe. Valószínűleg már négyszáz méterig sem jutna nagyobb teljesítményromlás nélkül. A múlt században az ötvenes évekig is tartotta magát az a vélemény, hogy a gyorsaságot és az állóképességet ötvöző távon a négyperces tempó megölné az embert. Elég vad elképzelés, de úgy tartották, felrobbanna a szív ilyen folyamatos erőkifejtés mellett. Nem lett igazuk.

Az 1950-es évek elején három futóban volt ott lehetőség, hogy négy percen belül teljesítse a mérföldet. A legtehetségesebbnek az amerikai Wes Santeet tartották, a 800 és 1500 méteren is világranglista-második futó azonban csak megközelíteni tudta a rekordot. Hiába volt eszméletlenül gyors, az amerikai atlétikai szövetséggel sosem jött ki igazán, elég sokszor keresztbe tettek neki. 1954-ben egy évre eltiltották a nemzetközi versenyektől, pedig 1500-on világrekordot futott, a kisebb amerikai bajnokságokon pedig senki nem késztette igazán nagy futásra. Legjobb eredménye, 4:00.5-lett, így még azt sem mondhatta el magáról, hogy ő lett az első négy percen belüli amerikai.

Az ausztrál John Landy is kétségbeesetten hajszolta a rekordot, Skandináviában külön neki futamot is rendeztek, de nem sikerült a mágikus és egyben nyomasztó négy perc alá kerülnie, hatszor is négy perc két másodpercet futott.

A rekordot végül áttörő Bannister szerint hiába volt nála tehetségesebb Landy, olyan lelki gát képződött benne, hogy már nem bírt el a négyperces mérfölddel.

Tovább a teljes cikkhez a Sportgéza oldalára