Az úr ír - már megint

Németh Csaba - a Hegyimenő - ismét billentyűzetet ragadott, aminek az eredménye egy igen inspiráló írás lett.
Olvassátok szeretettel!

A sors úgy hozta, hogy a Németh Csaba név mögé bújtatva egy kohászati meddőhányó tövében lévő utcácskába születtem. Gyermekként ennek a meddőhányónak a látványa töltötte be a domb és a hegy fogalmát számomra. Hatalmasnak láttam, és csodálattal teli félelemmel szemléltem, ahogy az éjszaka sötétjét rendszeresen tűzvörösbe borította a meddőhányón éppen kiöntött folyékony forró acél salakanyag. Gyakran játszottunk a tövében lévő forró, kénes vízfakadásoknál. Persze hamar megtanultunk vigyázni magunkra, hiszen a salakhegy növekedése közben állandó volt a lefelé hulló, pattogó salaktömbök áradata. Sok időt töltöttünk el itt, ez volt a "természetes" játszóterünk.

A kohászat melletti, hozzánk igen közel eső üveggyár még érdekesebb dolgokra volt képes. Mégpedig tudott nyáron "havazást" produkálni...
Ezt úgy kell elképzelni, hogy rendszeresen vattacukor állapot szerű üveggyapot hullott az égből. A gyártástechnológia valamilyen oka folytán kibocsátották ezt a szúrós anyagot a légtérbe, ami aztán amolyan hóesésszerűen beborította az egész környéket. "Vigyázz, száll az üveg!" - figyelmeztettük egymást ilyenkor és fedett helyre menekültünk. Kegyetlen egy anyag volt ez. Ha hozzáért az ember, máris szúrt mindenütt. Képes volt úgy behatolni a bőr alá, hogy még csipesszel sem lehetett kihúzni. Ugyanis üveg lévén nem látszott és folyton beletört a sebbe...

Az iskolába járás hamar megmutatta az élet nagyobb ököltörvényeit. A házunk és az iskola közötti hatszáz méteres távolságba ugyanis egy komoly cigánytelep ékelődött (Béke szálló). A mindennapi oda-vissza úton ott hamar kiderült, hogy vagy ököllel kerekedik felül az ember, vagy nagyon gyorsan tud futni. Testalkatomból adódóan (mindig a legkisebb voltam a tornasorban) én az utóbbit választottam. Futottam, mert nem akartam, hogy megverjenek. Lehet furcsa most ezt olvasni, ebben a fene nagy demokráciában, de akkor, az élet, ott már csak így működött.

Tehát adva volt egy környezet, a szüleim tizenkétórázva építették a szocializmust, én pedig csellengtem a salakhegy, a cigánytelep, és a panel lakótelep háromszöge között. Ha most nem mondanám tovább a történetet, innentől talán mindenki egy szürke, - ez a sorsod öcsi- folytatásra és befejezésre gondolna. No de nem így lett.

Történt ugyanis, hogy remek tanárokat és testnevelőket dobott a sors, e gyatra háttér mellé. Dezső bácsi a testnevelőm, egy 100 kilogrammos bőrbe bújt angyalként nyúlt alám és tockosaival egyenes útra, majd később szinte földkörüli pályára pofozott. Nem hagyott elkallódni az öreg, hanem inkább adott nekem egy életre szóló valamit.

A mozgás szeretetét.

Folytatás a Turista Magazin oldalán