Maratoni visszhangok: az én maratoni morzsám

Sok lelkes futó küldte el nekünk történetét. Elkezdtünk szemezgetni küzülük. Reméljük, nagyon sok szép sztorit oszthatunk meg veletek majd - kezdjük is meg a sort Dr. Péntek Zoltán maratoni morzsájával. Olvassátok szeretettel!

Az én maratoni morzsám

Dr. Péntek Zoltán vagyok az ajkai Bánki Donát iskola egyik szakmai tanára. 2011 nyara óta futok, és idén októberben Budapesten a második maratonomat teljesítettem. Hogy is kezdődött?

Hát az úgy volt, hogy 2011 júniusának végén, amikor harmadszor is sikerült lefogynom (ezúttal kb. százharminc egynéhány kilóról nyolcvankettőre) úgy gondoltam, valamit másként kellene tenni. A családomban volt jó példa: bátyám gyermekei komoly sikereket értek el tájfutásban. Péntek Matyi és Gréti több országosan is jegyzett címmel rendelkeztek. Gondoltam, a futás nekem sem fog megártani, és Ajkán a városligeti tó körül elkezdtem futni. A napi táv 4,5 km körül állt be, és igyekeztem, hogy ne legyen kivétel, amikor nem megyek le. Amikor szeptemberben elkezdődött a tanév, kollégám Móricz Vili rábeszélt, hogy menjek el októberben a SPAR Budapest Maraton^® rendezvényre, ahol van olyan táv is, ami nekem is jó. Ez a 7 km-es minimaraton volt.

A kezdet 2011 február (édesanyámmal az ELTE jogi karán)

Felmentem, részt vettem és olyan élményhez jutottam ami - bátran mondhatom - megváltoztatta az életem. Egyrészt végignéztem a maratonisták startját. Addig azt hittem, hogy a maratonisták valami földön kívüli képességekkel rendelkező szuperatléták, akik nem is normális emberek. Ehhez képest a profik mellett sokféle ember volt az indulók között: idősebb, fiatalabb, vékonyabb, kevésbé vékony - normális emberek. Valami különleges tűzzel a szemükben. Aztán amikor lement a start, következtünk mi, a minik. Rettenetesen izgultam, úristen, beégni ennyi ember előtt... Elindultunk az Andrássy úton ahol addig soha nem látott élményben volt részem: a Suhanj Alapítvány sportolói kerekesszékkel, vak futó segítővel. Amíg futottunk végig az járt a fejemben, hogy most ki él fogyatékkal? A vak srác, aki fut, vagy én, aki egészen a nyár elejéig nem csináltam semmit? Lassan beértünk a célba, ahol Péter Attila olyan lelkesedéssel fogadott bennünket, mintha legalábbis olimpikonok lettünk volna. Meghatározó élmény volt az egész: bennem örökre megváltozott valami.

A befutócsomagban kapott BSI-s füzetben található edzésterv alapján rájöttem, hogy nem vagyok messze a félmaratoni tervtől. Ennek fényében szépen elkezdtem a felkészülést a siófoki rendezvényre, ahol 2011 novemberében legyőztem a 21 km-t. A befutó után valami rendkívüli öröm töltött el. Atyaég, megcsináltam a félmaratont. Ez tényleg legyőzhető.

A 2012-es évben elkezdtem gyúrni a FélmaratonMánia éremre. A nyári, hortobágyi versenyt kivéve mentem minden félmaratoni versenyre. Sőt titkon elkezdtem az októberi maratonra készülni. Ennek részeként legyűrtem a 27 km-t Győr és Lipót között. Fantasztikus élmény volt versenyről versenyre készülni, majd a sikeres teljesítés után az eseménypólóban pózolni az ismerősök előtt. Szerencsére sok bíztatást és elismerést kaptam.

A végig melózott nyár után jött az ősz és döntenem kellett. Úgy gondolom, hogy jó döntést hoztam, amikor a szeptemberi félmaraton után neveztem a teljes klasszikus távra. A lelki felkészülés jegyében otthon az egyik ajtót teliplakátoltam az útvonal képével. A weben található útvonalvideót pedig milliószor megnéztem. Ahogy közeledett a nap egyre fokozódott az izgalom; néhány közeli ismerős kivételével senkinek nem mertem elmondani, hogy mire is készülök október elején. Aztán eljött a nagy nap. Ott álltam a startban és már nem volt visszaút. Sok kérdés kavargott a fejemben: lesz e holtpont, fogom e bírni, jó cipőt választottam e? Amikor a Szabadság-hídon jártam visszafelé éreztem, hogy nem lehet gond. Ugyan a holtpont eljött 34 km körül, de sikerült némi séta után átlendülni ezen és felvenni újra a ritmust. Szépen haladtam a cél felé: amikor a Dózsa György úton keresztül megláttam a Hősök terét bőgni kezdtem: nem hittem el, hogy ez igaz lehet. Végigfutottam a szobrok mögött ráfordultam a célra és beértem. Én, aki általános iskolás korában rettegtem a tesi óráktól, rettegtem a megalázásoktól, amiket elszenvedtem ebben az időben. Én, aki középiskolában felmentett voltam... nem lehet ez igaz. Aztán ott volt a kezemben a befutóérem és Attila hangja a fülemben: "jók vagytok". Novemberben az iskolában volt egy "sport hét" elnevezésű rendezvénysorozat, amelyben én is több osztályban beszámoltam a maratoni futásról. Megpróbáltam visszaadni azt az élményt, amit ezek a versenyek jelentenek. De rájöttem, hogy ezt csak megélni lehet.

A 2013-as évben igyekeztem a megszerzett edzettséget megtartva részt venni minden versenyen, amelyen az előző évben is indultam. Ráadásul az egyik kollégám elkezdett velem jönni a félmaratonokra. Amikor az első alkalommal teljesítette a távot és az áprilisi versenyen együtt beértünk megköszönte, hogy segítettem végigjönni. Na ez komoly. Úristen. Felkészülési tanácsokat ad és embert visz be a korábbi tesi felmentett?!? Itt azonban nem volt vége. Részben az én hatásomra is újra futni kezdett az egyik tanítványunk, akinek a nevét érdemes lesz megjegyezni, Fux Dani ugyanis a korosztályos második helyet szerezte meg a szeptemberi Nike Budapest Félmaratonon. Amúgy ez az első ilyen versenye volt...

Megint október, megint Spar Budapest Maraton^® fesztivál. Naná ott a helyem. Volt olyan ismerős, aki azt mondta a második maraton alkalmával elvesztette a motivációját. Én szerencsére nem mondhatom ugyanezt. Hála a lelkes szurkolói klubnak, amely kialakult körülöttem, bizonyítanom kellett ismét. Akartam az érmet (gyönyörű) és volt egy "elsős", aki előtt nem maradhattam szégyenben...

Tavaly azt hittem nincs nagyobb élmény, mint befutni a maraton céljába. Tévedtem. Az idén az első maratoniját teljesítő kollégát 36 km körül ki kellett billenteni a holtpontról. Felállt a kőről a Ferdinánd-híd alatt és az én tempómban befejezte a versenyt. Na ez az igazi: valakit behülyíteni, hogy induljon el, majd kibillenteni a holtpontról és közösen befejezni a versenyt.

Azt szoktam mondani, hogy nekem egy ellenségem van a BSI rendezvényein. Az pedig saját korábbi tunya énem: minden alkalommal, amikor beállok a startba már nyertem. Hiszem, hogy megértettem a mondatot: "az út maga a cél".