Maratoni visszhangok: Az én MARATONOM...

Mára is jön egy mesés történet: Turcsányi Zsolt futásának minden pillanatát képszerűen festi le nekünk, készülődését, az előzményeket, örömét, mindent. Örüljetek ti is vele úgy, ahogyan ő örült a célba éréskor!

Nehéz megtalálni azt a pontot, ahol a történetem elkezdődik. Talán az egész 2012. márciusában vette kezdetét, amikor nem a gazdasági, de mégis némi válság hatására elkezdtem kicsit magamra figyelni, edzeni, leginkább futni. 28 éves voltam akkor, szóval még elnyomva, de élt bennem a főiskolán is végig mellettem teljesítő sportélet, ami leginkább kosarazásból állt, de a futással is gyakran hadakoztam a felmérőkön. Bár az is igaz, 20-25 percnél soha nem kellett komolyabb tempóban futni (kocogni)... Ráadásul sose voltam egy nagy futó, a nagybetűs életben, a munka mellett, és társak híján a futás tűnt a legkézenfekvőbb formába lendítő önsanyargatásnak. Ráadásul csak az egyik lábamat kell a másik után pakolni... vagy nem?

Mint minden kezdet, ez se volt könnyű. Eleinte mindössze 2-2,5 kilométereket futottam, igaz egy "edzésen" (nekem akkor az volt) kétszer, háromszor. Mivel még nem rozsdásodtam be teljesen és mindig is figyeltem az átlagosnak megfelelő kondimra, szépen elkezdek emelkedni a lefutott távok. Alig másfél hónap és zsákban az első egyben teljesített 10 km, ekkor jött a nagy elhatározás... Rendszeresen futok és 2012-ben félmaraton, aztán készülni a Nagy Álomra, a MARATONra. A cél 30 évesen leküzdeni a 42 km-t.

Ettől kezdve tudatosabban futottam. Nem emeltem drasztikusan a távokat, inkább a folyamatosságot láttam célravezetőnek. Az első 10 km-em ekkor még 5:30-as átlaggal sikerült, innen azért volt hova fejlődni. Az első komolyabb kihívásnak a szeptemberi Nike félmaratont választottam. Mivel elég önfejű vagyok nem követtem egy elérhető edzéstervet sem, saját érzéseimre hagyatkoztam. Na jó, munkám és egyéb dolgok miatt amúgy se tudtam volna tartani egy szigorú edzésmintát. Így maradtak a saját megérzések, illetve mások beszámolóiból történő ötletlenyúlások...

Egészen augusztusig 8-12 km közöttieket futottam és a cél a gyorsulás volt anélkül, hogy kifulladnék. Augusztusban kezdtem emelni a távokon 14, 16, 18 km-es határ is e hónapban lett meg. És a folyamatos készülésnek hála a 18 km-en már kereken 5 perces átlagot hoztam. Ekkor már biztos voltam benne, hogy a Nike-ra kész vagyok, jöhet a félmaraton... Jött is és győztem, 1:43:54!!! El se hittem, azt se... hát még azt, hogy alig egy hónapra rá lenyomom a 30 km-t (2:37:34) is.

Innen nincs megállás, előrehoztam a MARATONt... 2013, a MARATONom éve.

Sajnos a tél rendesen kimaradt, csak tavasszal kezdtem neki újra komolyabban a futásnak, bár azért 1-1 alkalom még nem "futóőrültként" is benne volt a téli mínuszokban. De tavasztól újult erővel vágtam bele. Ekkor már 10 km alatt nem futottam és az idők is javultak folyamatosan, a Telekom Vivicittán 1:41:52 alatt küzdöttem le a félmaratont. Követve a tavalyi mintát augusztusra, szeptemberre voltak ütemezve a hosszú, 30 km feletti futások... na, de mikor is ért volna utol némi betegség és sérülés, ha nem ebben a fázisban. Így a MARATON előttre tervezett 30+-os futások elmaradtak, a legtöbb, amit kihoztam magamból 26 km volt.

Kezdtem félni... azért mégiscsak tisztelettel kell lenni az ellenféllel...

És elérkezett 2013. szeptember 8., Nike Budapest Félmaraton. Már "rutinból" ment a táv, az időm 1:39:27 lett, és még ki se futottam a teljes lőpormennyiséget. Jöhet a számolás, az agyalás... Meglesz az a fránya MARATON is! A 4 órára kitűzött célidővel elég biztosra mentem. Ez idő alatt talán 2 MARATONi falat is megmászok, ha szükség lesz rá...

És eljött... itt van 2013. október 13... a(z első) MARATONom napja!!! Nos... az idillikusan elképzelt nap nem éppen úgy kezdődött, ahogy reméltem. Egy kis elalvás, későn indulás, sőt Kecskemétről indulva kellett legyűrnünk a sűrű ködöt... De jó, pedig élvezni akartam minden pillanatát a napnak...
Sebaj, minden kezdet nehéz, a befejezés annál jobb lesz - reméltem. Az viszont feldobott, hogy saját hajrá-csapat kísért a legközelebbi rokonokból verbuválva, előttük sem vallhatok csődöt...

Ugorjunk... a rajtot még most sem szoktam meg... hatalmas élmény!!! A zene, a hangulat, izgatott emberek mindenfelé, a fokozódó adrenalinszint... leírhatatlan... egy helyben állok, de a lábaimmal már taposok, mintha vízben lennék, és abbahagyni sem tudom, bár nem is akarom...

Ahogy elindultunk azt terveztem, semmi nem fog érdekelni, csak magamra figyelek... Hát... nem jött be, mindenre figyeltem, de legkevésbé a futásra. Habár nem első bálozó voltam ekkora eseményen, még mindig elragadott a nagybetűs - mivel magyar vagyok - "FÍLING". Mindenhol szurkolók! Buzdítanak mindenkit, a zenés helyszínek szinte egymást érik. Még jó, hogy nem "zenével a fülemben" futok, így minden pillanatát élvezem a körítésnek. Nincs, ami kizökkenthet az élményemből, még az sem, hogy az elején néha-néha felakadunk futótársammal a tömegben. Így 11 km-ig felváltva "Azt figyeld!" felkiáltásokkal gyűjtögettük az élményeket. Aztán jött a staféta váltóhely, és magamra maradtam, de nem egyedül. Hisz rengetegen futottak körülöttem és még többen figyeltek, szurkoltak a vonal mellől. Fantasztikus volt, amikor a "saját" csapatomat megláttam a megbeszélt pontokon. Ahogy közeledtem egy-egy ilyen ponthoz mindig elöntött valamit energia, tudtam, ott néhányan most csak nekem fognak kiabálni. Gyors "összemosoly", pacsi és szedem a lábam tovább... Még soha nem kísértek el futásra, így nem is gondoltam, hogy ez az apróság ekkora löketet tud adni a maradék távhoz!!! Apróság, de rengeteget tud számítani.

Talán minden kilométerhez tudnék valamit mesélni, ami emlékezetessé tette azt a napot. Amikor kezdtem volna kicsit magamra figyelni és azáltal lehet a fáradtságra, az elcsigázottságra is, mindig jött valami, ami elterelte a figyelmemet. Még a sokaknak unalmas (de nem nekem) szakaszokon, mint a rakpartok is volt mibe kapaszkodni. Fiatal, - mai szóhasználattal - szingli férfiúként ekkor szabadon vadászhattam a csinosabbnál, csinosabb lányok, hölgyek között. Kár, hogy ebben a szituban még nem mertem energiát áldozni az ismerkedésre, na de majd a következőn jegyzetfüzettel megyek a telefonszámokért...

Egészen a Margitszigetig repült így el a táv és az idő. Ott jött a felismerés, hogy még azt a bizonyos MARATONi falat, a holtpontot sem találtam még meg. Mi lesz itt? - gondoltam, majd biztos a felüljáró... Addig is nyomassuk, nincs mit veszteni, erő még akad, a 4 óra is meglesz... vagyis... mi van? Ekkor jön megint a számolás... Ez volt a 33. km és 2:57:11-nél járok. Innen gurulva is megvan a 4 óra, hacsak nem jön valami igazán nagy baj, vagy leküzdhetetlen fal... Futás közben kis számolás (utólag rájöttem a matek már nem ment túl jól...), némi gyorsulással a 3:45:00-is elérhető. Mit veszíthetek, a 4 óra a zsákban, innentől a hiúság és saját magam legyőzése vezet. Padlógáz... vagyis csak kis gyorsulás, de itt már majd 34 km után. És a fal sehol, a szurkolók meg egyre többen, a kedvem is csak fokozódik, ahogy sorra előzőm a társakat (feléledt a versengő énem...), de jön a Nyugati téri felüljáró! Nincs mit tenni, fogsor összeszorít, gázfröccs... ... és a meglepetés, megy ez is!!! Nincs megállás, már az arc is nagy... még én biztatom a "belegyaloglókat"... Szerintem ez adta meg a végső löketet, innentől már szinte végig vigyorogva ment a dolog. Na jó, csak 41-ig, ott vettem észre, hogy elszámoltam magam, még gyorsulni kell. Vigyor lerúg, fogak megint össze, most tényleg padlógáz... Meg is lett az eredménye, a 42. kilométer 4:46 lett... Már csak 195 méter és én is hős vagyok...

És ott a célvonal... Mindkét oldalon boldogan kiáltozó, integető szurkolók elismerő pillantásokkal... Felejthetetlen, örökre beégett...

Ami számomra a legmegdöbbentőbb? Nem voltam kimerült, leülni se akartam... A saját táborom már a fűben ülve várt, elfáradtak. Én meg állok mellettük, nyakamban éremmel, ami több okból is sokat jelent nekem és nem vagyok fáradt... Még dübörög bennem az izgalom, hajtana az élmény, de már nem kell futni. Helyette a szám jár, lelőhetetlen vagyok. Mesélek és mesélek az élményeimről, ami azoknak, akik nem futottak velem talán nem is olyan érdekes. De nekem...! Hiába írnám tovább, aki nem élte át, annak nem jelentene sokat... aki meg ott volt, annak nem kell magyaráznom, tudja...

Egy szó, mint száz: ÁT KELL ÉLNI!!!

Mindezek után vetődik fel a kérdés, hogy ez ilyen könnyű???

Nem, nem könnyű! Mindenki másképp éli meg, másképp éli túl. Nekem erőt adott a MARATON, tiszteltem és tisztelem, ez vezetett át a nehezén.

Hogy nehéz volt-e, szenvedtem-e? Igen, de csak a felkészülés során. A MARATONom minden pillanatát élveztem. Ezt köszönhetem annak, hogy ha nem is elképzelésem szerint, de félkészültem a harcra, de ez csak egy része...

A másik része? ...Köszönhetem a helyszínnek, a szurkolóknak - kiemelve a "Saját Csapatomat", a Suhanj!-osokat és a Bátor Táborosokat -, a zenészeknek és a Szervezőknek, aki mindent megtettek azért, hogy az nap az én MARATONom (is) legyen!!!

Mivel is zárhatnám...

"Még, még, még, még, még
Ennyi nem elég!"