Kozma Klaudia első maratonja

Eltelt már annyi idő, hogy mindenki jól kipihente a 29. SPAR Budapest Maraton^® fáradalmait, és az élmények, a tapasztalatok és a tanulságok. És lassanként elkezdtek érkezni az első maratonisták beszámolói is, ahogy számítottunk rá. Elsőként Kozma Klaudia történetét adjuk közre, olvassátok szeretettel.

Magabiztosan álltam rajthoz, de ez a táv már képes arra, hogy átírja a képzeletben felállított forgatókönyvet.

Mindenki csak azt kérdezte, "izgulsz?" Én pedig határozottan mondtam, hogy "nem". Nem izgultam, csak vártam már, hogy ott legyek és megtörténjen. Az elmúlt két hétben ugye összesen kb. 20 km-t futhattam, mert a lábam nem volt túl jó állapotban. Három nap szabadságot is kivettem, hogy rápihenjek a versenyre. A verseny: Rajt előtt még összefutni néhány ismerőssel és együtt sétálni a rajthoz. A 4 órás iramfutókhoz sikerült beállnom, de egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy velük fogok futni. Többen furcsán néztek rám és kérdezték, mégis mi az ott a kezemben, hát igen, lehet mégis az az övtáska lett volna a nyerő, de mindegy. Mantráztam magamban: 13, 23,30, 37, az "evési kilométerek". Indul a visszaszámlálás és elrajtol a mezőny. Nem volt időtervem, nem vittem órát, nem akartam foglalkozni az idővel. Én nemes egyszerűséggel csak futni akartam. Tudtam, hogy meleg lesz. Meleg is volt.

Nem tudom, mi történhetett, de már az első pillanat sem volt az enyém. Épphogy elindultunk én már epekedve vártam az első frissítőt. Nem értettem saját magamat, "csak élvezd a pillanatokat", mondogattam, mondogattam, de nem ment. Őszintén nem értettem, mit keresek én ezen a rendezvényen. Ki kellene állni. Még sok van hátra, annál is több. Én pedig már most szenvedek, ez így nagyon nem lesz jó. Az egyik fülhallgatóm folyamatosan kicsúszott a fülemből, rettentően zavart, inkább kiszedtem és csak fél fülhallgatóval futottam tovább. Az első két ivásnál még próbáltam kocogva inni, de utána beláttam, hogy inkább egy kis belesétálással, az ivás elengedhetetlen. Egyszer csak egy kéz a vállamon: mosolygás, Szia, Jól vagy? Egy 2014-es csoporttag, akivel élőben még nem találkoztunk. Bólogatok, mondom: jól. Hazudtam. Dehogy voltam én jól... Aztán jött a Kemény munka és a már előbb említett zene. Nah, ekkor végre átlendültem. Úgy, ahogy otthon, úgy, ahogy a napokban, két kéz a levegőben. Túl vagyunk a felén, én pedig megérkeztem a versenybe, végre. Gond nélkül haladtam tovább.

A Szabadság hídnál várt rám 3 barátnőm. Integetés, én pedig csak lihegve mondtam, hogy zsebkendőt, még zsebkendőt. Ők pedig egy kicsit futottak mellettem. Kérdezik, Jól vagy? Mondom: dehogy, de most már megleszek. Jön a 24. km, majd a gyilkos pesti rakpart. És az első igazi megborulás. 27. körül jött a következő frissítő, de nekem már 26 után sétára kellett váltanom. Rám talált a hányinger. Többen nyújtották a kezüket, hogy gyere, ne sétálj, gyere. De nem mentem… A frissítőnél hosszan és lassan ittam. Nah, gyerünk gyerünk tovább. A lábam meglepően jól bírta az egész versenyt, örök hálám érte, szeretlek titeket. Laciba botlottam, sétált, lehagytam. 30 körül egyszer csak hallottam egy hangos szurkolást, Szilvi ordított az anyukájával. Próbáltam mosolyogni és inteni. Majd, mikor már gondoltam, nem látnak ismét sétára váltottam, újabb megborulási hányinger. A bűvös 30. Döcögtem tovább. Nem tudhattam, hogy állok idővel, de a 4:30-as iramfutókat még nem láttam, olyan rossz nem lehetek. Majd ismét befutottunk a szigetre. És 33 körül nálam valami végleg eltörhetett. Egyre többet váltottam sétára. Hiába tudtam és tudom, hogy, ha lehet, inkább ne, mert annál rosszabb elindulni, egyszerűen nem ment. Nem a lábam nem bírta, hanem rosszul voltam. A felkészülés során mindig hangoztattam, hogy inkább fájjon valamim, hiszen akkor nevén tudom nevezni a fájdalmat és tudom, hogy oké fáj, majd elmúlik vagy nem. De, ha rosszul vagyok az sokkal rosszabb, az kezelhetetlenebb. A Margit hídon is sétáltam. Sétáltam, pedig a híd kicsit lejtett, ilyet meg végképp nem szabad. De sajnálom, nem ment. Ekkor haladtak el mellettem a 4:30-as futók. Összekaptam magam, oké, hát úgy is nagyon jó lesz. De nem tudtam sokáig velük haladni, újra és újra sétálnom kellett.

37-nél, ahogy ígérte, ott volt a másik Szilvi. Ott ugrándozott, szurkolt és isoitallal várt. Ittam belőle pár kortyot, majd a frissítőnél vizet is magamhoz vettem. Nagyon rosszul éreztem magam, reméltem, hogy az utolsó zselé majd helyre tesz. Körülbelül az 1/3-át sikerült magamba erőszakolni, nem kívántam, nagyon nem esett már jól. Szigorúan séta a felüljárón a Nyugatinál. Ahogy felértem egyszer csak éreztem, hogy kész itt a vége. Leguggoltam és kihánytam mindent, vagyis csak azt hittem, rögtön jött az újabb turnus. Egy néni ott szurkolt mellettem, majd mikor látta, hogy végeztem egy ásványvizet nyújtott át. Örök hálám érte. Jött egy polgárőr is, kérdezte, minden rendben, kell-e segítség. De úgy éreztem, már minden rendben, még kicsit röhögni is tudtam ezen az egészen. "Megcsináltad Klaudia, mindig rettegtél a maraton és a hányás találkozásától, megkaptad". Futottam is tovább. Egy ideig. Ugyanis így már teljesen üres gyomorral kellett teljesítenem a hátralévő 5 km-t. De, ha már sétálnék végig, akkor is beérek, gondoltam. Sajnos hamar abba kellett hagynom a futást, mert nem voltam jól. Frissítő, víz, nagyon óvatosan egy kis banán, valami azért legyen bennem. Próbáltam futni, de nem ment. Hiába a már 4-sel kezdődő km, én időnként megálltam a pálya szélén valaminek támaszkodva, mert nem voltam benne biztos, hogy nem ismétlődik meg a történet... A Hősök terénél Szilvi fényképez és szurkol, én próbálok döcögni tovább. De hamar sétára váltottam ismét. Egyszer csak egy kéz a vállamon, majd húz magával, Laci vigyorogva, beért. Próbáltam futni vele, de nem ment. Séta, séta. Hiába az a 41, én képtelen vagyok futni. Hiába az a rengeteg biztatás a futóktól és a szurkolóktól, tudtam, hogy igazuk van és itt már nem szabad sétálni, de én mégsem tudtam. Helyette inkább egy-egy fának támaszkodtam, de úgy látszott, a gyomrom már tényleg kiürült... A fülemben megszólalt az Impossible, a szurkolók tapsoltak és gratuláltak, én csak mosolyogva biccentettem, nem tudtam megszólalni. És megláttam a 42-es táblát. Összeszorult a torkom - ahogy most is - az arcomat a kezembe temettem. Elérzékenyülési hullám. Én ezt megcsináltam. Úristen. A célegyenesbe természetesen futva érkeztem. Hallottam a nevemet, a vádligörccsel nem törődtem. Befutottam a célba. Megfordultam, összekulcsoltam a kezemet és meghajolva leróttam a tiszteletemet a táv előtt. Az arcomat ismét a kezembe temettem. Megcsináltam. A barátnőim kiabáltak. Megkaptam az érmet és a "palástomat", és elindultam feléjük.

A verseny után egy dolgot tudtam mondani: soha többet. Így, néhány nappal később már megszépültek az emlékek, végre újra tudok járni és nem kérdés: megtenném újra. Az időm 4:49:41 lett. 33 km-ig egész jó tempót futottam, ha azt tudom tartani, bent vagyok 4:30 alatt. De nem így történt. Nem vagyok csalódott. Úgy érzem, tisztességesen felkészültem, tudatos hosszúfutások, frissítés begyakorlása, de ez a táv már képes arra, hogy elvegye mindazt, amit szeretne. Jövőre ugyanitt.