Én? Futni? De hogyan kezdjem el?

Emlékeznek még Pohlencz Pálra? Na jó, ez beugratós kérdés volt, nem ezen a nevén ismerték őt szerte az országban. S ha azt mondom: "A láb mindig kéznél van", nos? Még most sem biztos, hogy beugrik. Ma már negyvenesek, akik még láthatták valamelyik Szeszélyes évszakokban, utánozhatatlan recsegős bőrkabátjában.

Peterdi Pálról van szó. Vízilabdázó volt, aztán sportújságíró lett, később író, humorista. Utánozhatatlan stílusban írt, mestere volt - többek között - a néhány szóból álló bekezdéseknek.
Lelkesen karbantartotta magát.
Futott.
És jócskán megelőzte a korát.
Már a hetvenes években az egészséges életmód híve volt, a nevéhez fűződik (és persze még másokéhoz is) a kocogómozgalom hazai beindítása. Nem volt könnyű dolga annak, aki akkoriban azt állította, hogy rendszeres futással egészségesebb lesz az ember...

Bezzeg manapság! Mindenki tudja, hogy ha változtatna az életmódján, a legkézenfekvőbb eszköz az egészség javításához a láb.

A futáshoz semmi más nem kell, csak felöltözni, és végre kilépni a lakásból. Már a kaputól el lehet kezdeni, szépen lassan, rövidke kocogásokkal, sok gyaloglással. A részletekre ráérünk ezután figyelni, sőt, lesz is hozzá indíttatásunk, már az első „futás” utáni megérkezés megváltoztatja a kedvünket, s érdekelni fog, hogyan is csinálják mások, mit vesznek fel, mit esznek, mikor futnak, mennyit futnak, hova futnak...

Ha ez az első próbálkozás nehezen menne, elkenődni nincs miért.
A földön jelentős túlsúlyban vannak (sic!) azok, akiknek csöppet sem ment egyszerűen az első néhány futás, akik nem tudtak annyi levegőt beszívni, amennyi elegendő lett volna a légszomjuk csillapításához, akiknek ne szúrt volna az oldaluk, a hátuk, a hasuk, ne zsibbadt volna az alkarjuk, a lábuk, ne lüktetett volna a fejük, akiknek ne úgy vert volna a szívük, hogy majd kiugrott a helyéről, aztán ha éppen nem ezekre figyeltek, akkor azt érezték, hogy jártányi erejük sincs, a vádli és a comb sem akart a parancsnak engedelmeskedni, már az első méterek után olyan jó lett volna megállni. Higgyék el, senkinek sem kezdődött könnyen.

Tehát az első feladat: felvenni a cipőt - lehetőleg kényelmeset -, felvenni a kabátot, és indulás! Kezdjük a háztömb körül! Kocogjunk egy keveset, lassan, épp csak kicsit gyorsabban, mintha sétálnánk. Ha úgy érezzük, már nem megy tovább, akkor sétáljunk. Egészen addig, amíg meg nem nyugszik a szervezetünk, akkor megint próbálkozhatunk egy kis kocogással. Eleinte úgyis csak az lesz a legfontosabb feladatunk, hogy megtanuljunk lassan futni. A maratonisták is mondják - igaz, ők más megfontolásból -, hogy aki nem tud lassan futni, az gyorsan se tud.

Menjünk ma egy kört! Vagy ha könnyen ment, akkor kettőt.
Néhány hét múlva miénk lesz az egész világ...

Forrás: Kropkó Péter