Az öböl túlélője

A nők miatt van minden. Hogy volna egy kis laza közösségi futás, hangzott el a 2013-as év első napjának hajnalán avval a hangsúllyal, aminek egyszerűen nem lehet ellenállni, leszámítva azt az esetet, ha nagyösszegű kézpénzigény a kedvesség tárgya. De ez most mindettől függetlenül is akkora eszement, értelmetlen, kolosszális baromságnak, olyan gigantikus marhaságnak tetszett, hogy egy másodpercnyi tétovázás nélkül azonnal rávágtam: megyek. Tényleg, mi mással is lehetne az új évet kezdeni az ágyban történő kíméletes ébredezés, egy könnyű reggeli helyett, mint kimenni a pofádba süvítő hópermetes, jeges szélbe futni. Evidens. Indulhatunk, drágám, készen is vagyok.

Futóbolondot sokat láttam már munkás életem során - a politika és a művészvilág különösképp gazdag bennük -, de futót eladdig közelről egyet sem, csak olyat, aki annak látszott. A futónak látszó egyén és a futó között akkora a különbség, mint a gimiben a gyógytesis és a tesi tagozatos között: csupán a ruházat azonos. A futónak látszó egyén belekezd, majd abbahagyja, amint az oldala szúrni kezd, míg a futó attól futó, hogy leküzdi a jelentkező, a dologgal együtt járó kellemetlen tüneteket. A futónak látszó egyén meg van győződve róla, hogy ő is meg tudná csinálni; a futó megcsinálja. A futónak látszó egyénnek a közismert kilométerszámon kívül nincs fogalma arról, mennyi egy maraton valójában, a futó ezt már akkor fel tudja mérni, amikor lefutja az első félmaratont. A futónak látszó egyénben tombol a versenyszellem, le akarja hagyni a másikat, a futónak kizárólag önmagával van dolga: önmagát kell legyőznie. A futónak látszó egyén irígy a nála jobbra, a futó szolidáris a másikkal, mert a másik futó is szolidáris ővele. A nemfutó futás közben sanda tekintettel méregeti a futót, a futó mosolyogva biztatja a nemfutót.

Ha megkérdezi bárki, mi közöm van nekem egy kiló lelettel, orvosi papírral, minimum hét állandó tünettel - helyhiány okán itt csak a súlyos idegbajt említeném - mindehhez, akkor azt fogom válaszolni, hogy: nagyon is sok! Mert hiába tiltana el, mentene föl puszta ránézésre bármelyik mezei körorvos életem végéig a sport minden változata alól, inkluzíve sakk, hogy meg ne emeljem magam, a vájtfülű olvasó már az eddigiekből is levehette, hogy bizony beszippantott ez a világ. Beszippantott, benyelt tiszta ősz fejjel, hogy szakadjon bele a szívem, miért nem történt meg mindez mondjuk húsz évvel ezelőtt... Mennyivel progresszívebb szenvedélybetegség lett volna ez, mint ami akkortájt volt napirenden - dehát, ahogy a bölcsek mondják, mindennek megvan a maga ideje. Az említett nőszemély mellett Dáva Ivánt, Sör Mariannt és Simonyi Balázst terheli a legnagyobb felelősség, hogy bő egy évvel az első lépések után öt átizzadt, gyűrött rajtszám takarja el a P-betűs szerzőket a könyves-polcomon. S hogy miért? Egyfelől a közhely, hogy "mert ott a hegy", magyarul hogy "futni muszáj", másfelől e végtelenül szimpatikus nyomottak, csodálatos megszállottak, a Balatont húszegynéhány óra alatt mezítláb megkerülő, hét egymást követő nap alatt hét maratont abszolváló nem normális zombik, hatszoros ironmanek, Kékes-csúcsfutók és egyéb beborult, elvarázsolt, agyament fanatikusok miatt.

Vagy csak egyszerűen azért, mert noha bő tíz éve nem iszom és nem dohányzom, ezek között újra függő lehetek.

Papíron szép ez, ám a gyakorlatban azért nem ilyen egyszerű. A tavalyi siófoki szezonzárón túlélt első félmaratonom után nem volt kétséges, hogy a tavaszi nyitányon is ott leszek. In concreto majdnem belehaltam, tehát muszáj volt csinálni tovább. Ha másért nem, azért a párperces érzésért, ami elönti az embert a célba érkezés után. Több szempontból is ideálisnak látszott a Keszthely-Szigliget viszonylat: pesti versenyen soha nem indulnék a jópofizó ismerősök miatt, itt biztos nem lesz szenvedésemnek kaján szemtanúja, másrészt pedig mert annyian próbáltak lebeszélni róla a szintkülönbségek miatt. Hogy a vége így meg úgy, nem fogom bírni, fel kell futni tizenkilenc kiométerrel a lábban gyakorlatilag majd' a szigligeti várig - ember, tudod, milyen magasan van az? Azér' megyek, dünnyögtem, a végéért, hogy biztosan bekómáljak, transzba essek, mint egy sámán, na és hogy megszemléljem a tavaszi Balatont. Hogy legyen valami új kihívás is benne, síkvidéken már tudom, hogy milyen.

A rejtőzködés jól sikerült: körülbelül tizennyolcan köszöntek rám a rajtnál a bemelegítés során... Döntően olvasók, szervezők, távolabbi ismerősök; az inkognitóról, füstölögtem, ennyit tehát. Aztán végre szólítottak, pár perccel dél után elindult a lábam, igyekeztem minél hamarabb magamba záródni, mint a kagyló, kirekesztvén a futás aktusán kívül minden egyebet. Nem ment az eleje könnyen, de aztán valahogy vinni kezdtek a többiek, magukkal ragadott a cipők trappolása, melynek üteméből - összevissza csalimpáló, dilettáns dobos a szimfonikus zenekarban - fülsértően kihallatszott az enyém. Sajátos futótechnikámból adódóan, ha mód van rá, megpróbálok pedig a pálya melletti füves sávon futni, ne rontsam el a talpak és a levegővételek által létrehozott harmóniát. Belőttem magamnak - ki mást - az előttem futó Kocsis Árpit nyúlnak, gondoltam, abból nagyobb baj nem lehet, ha magára a főszervezőre tapadok. Vitt is szépen csaknem tíz kilométerig (e helyről köszönöm, különösen azt a mondatát), órámra néztem, egy óra tíz perc volt, nem nagy idő, de ki nem szarja le, lényeg, hogy kifejezetten hamar eltelt a fele. Bevertem kocogva egy karika banánt, egy korty víz a szájba, egy pohár a fejre, két szem szőlőcukor az útra, és gyavesz. Ismerem magam: ha teljesen megállok a frissítő-pontokon, nincs az az isten, hogy még egyszer fel bírjon pörögni a biogépezet.

Futószalag, gondoltam Vonyarcvashegy táján, mármint a bicikliút, amin futok: ebből sejtettem, hogy kezdek bekómálni, nehezen tudtam az alattam mozgó betonsávról levenni a tekintetemet. "Megy az út a lábam alatt / miért nem kísér már a szavad?" - jött elő egy LGT-dalfoszlány a múltból. Itt kezdtem el kristálytisztán megérezni, hogy a jobb nagylábujjamról szépen lassan elkezd leválni a köröm. Na, ezért nem kell a kínai piac helyett a boka dőlésszögét is megmérő tudományos alapon futócipőt venni, na, ennyit ér a lábdiagnosztika, gondoltam, örülve, hogy ezek szerint még a humoromnál vagyok. Ez aztán "mint sejthetik" hamar elmúlt. Kezdtem átvérezni a kompressziós zoknimat. Minden egyes talajfogás elviselhetetlen fájdalommal járt. Na, akkor itt a feladat, a kívánt kihívás, kisfiam, léptem párbeszédbe önmagammal, mint mindig, amikor nagy a baj. Te akartad: csináld. Becehegy magasságában húzták le a redőnyt, onnantól csak nyomokban emlékszem az útra, egyre-másra jöttek elő gyerekkorom nagy hősei, túlélői, Csingacsguk, Pillangó, Rocky Balboa, az öreg halász, ilyenek. "Nem törtök meg, nyavalyások" - kiáltottam a szökésről semmilyen körülmények között le nem mondó fegyencemmel, mintha megpróbált volna megtörni engem is bárki, "még mindig élek", hörögtem ugyanőt idézve, hozzátéve életem egyik legjobban sikerült, nyomdafestéket nem tűrő, minden létező altesti funkcióra kiterjedő káromkodását, amitől még most is pirul a fülem. Becehegytől, de főleg Balatonedericstől tudatom feltisztulásának ritka pillanataiban kiváltképpen azokat átkoztam el, akik nem győznek folyamatosan biztosítani róla, hogy előbb-utóbb el fog jönni az, amikor a szenvedést átveszi a futás öröme... Az, dúltam-fúltam, hatalmas csulákat eregetve, már érzem is azt a kurva nagy örömet, valósággal szárnyalok tőle, milyen kár, hogy már csak egy ötös van hátra - soha, ha élve beérek, soha többé nem futok, esküszöm!

Aztán egyszer valahonnan az űrből halványan felsejlett a szpíker hangja: ott fent, az égben lehet a cél, gondoltam, valahol a mennyben - milyen kár, hogy nem jutok fel élve addig. A futásra csak halványan emlékeztető hősi vánszorgásom közben sorra hagytak el az erősen fújtató, ám szemtelenül jó karban levő nyugdíjasok. Mentem, mint akinek az élete, a becsülete, a jövője múlik rajta, mentem, mint akire ezt a sorsot mérték, mentem, mint akinek mennie kell a kifulladásig, a halálos ágyig, a megváltó ravatalig, ahol le lehet végre majd pihenni, illatoznak a koporsón a koszorúk, virágok, és nem kell futni többé soha már. Mentem, vitt a vérben ázó lábam, mentem felfelé utolsó erőmből egy akkora emelkedőn, hogy az már majdnem függőleges, s közben heverésző, iszogató embereket vizionáltam az égbe tartó ösvény mindkét oldalán.

Ez vagy a túlvilág, vagy a cél, gondoltam - erősen drukkolva az utóbbinak.

Aztán az ájulás, az eufória, majd a fertőzöttség legbiztosabb jeleként azon gondolkoztam, egy levált köröm vajon mennyi kihagyást jelent.

Keresztury Tibor